Krisztus példázataiból

Példabeszéd a befektetett pénzről

2011.09.20.  

(vö. Mt 25,14-30)

Ma a nagy gazdasági világválságban, akinek valamennyi pénze van, azon gondolkodik, hogy azt valamibe befektesse, hogy azt ne elveszítse, hanem megtartsa, vagy ha lehet, még többet nyerjen. Az anyagiak terén az emberek rendkívül leleményesek tudnak lenni, gyakran még a másik ember kárára is. A másik ember becsapása vagy kiszipolyozása azonban Isten előtt lopásnak és rablásnak számít, mert a tíz parancsolat nyolcadik parancsolatával („Ne lopj!”; Kiv 20,15) ütközik, és azzal az isteni elvvel, hogy minden, ami van, annak az ember csak a sáfára, és nem a tulajdonosa  ezen a földön. Mert „az Úré a Föld, s annak teljesége, a föld kereksége, és annak lakósai (Zsolt 24,1)”, vagy „enyém a Föld (vö. Lev 25,23)”- mondja az Úr Mózes harmadik könyvében. Már a világhódító Nagy Sándornak is megmondta egy indiai bölcs, amikor az a fél világot meghódítva seregével India határáig ért, hogy „csak annyi föld a tiéd, amennyi a testedet beborítja halálod után”.  

A talentumokról szóló példabeszédben Jézus a szolgák befektetett pénzével, vagy a be nem fektetés elmulasztásával tanít egy nagyobb igazságra. Tehát a pénz befektetése csak szemlélteti a valódi mondanivalót. Pál apostol az egyházzal kapcsolatban írja, hogy „külön-külön ajándékaink vannak a nékünk adott kegyelem szerint” (vö. Róm 12,6-8), ez az igazság azonban minden emberre vonatkozik az egyházon kívül is, mert nincsen olyan ember, aki valamilyen képességet, adottságot ne kapott volna a jó Istentől azért, hogy azzal egy nagyobb közösség, vagy társadalom javát szolgálja.

Ma azonban a felnövekvő ifjú vagy lány, a környezetének vagy a piac követelményeinek megfelelően nem annyira azt vizsgálja meg, hogy mire is van adottsága (és gyakran a szülők sem ebben segítenek neki), hanem sok esetben a pályaválasztásban és más képességek kibontakoztatásában az a döntő, hogy mennyit lehet vele keresni, illetve, hogy van-e jövője annak a szakmának vagy hívatásnak. A nyugati országokban már a középiskolás gyerekek körében megjelenik a depresszió, mert a diáknak és felnőttnek folyamatosan át- és tovább kell képeznie magát, iskola után iskolát kell végeznie ahhoz, hogy munkához és jobb fizetéshez jusson. Ezt pedig egy középiskolás lelkileg nem tudja elhordozni.

A példázatban egy ember talentumokat adott a szolgáinak, mielőtt elutazott. A talentumok ezüstpénzt jelentettek. Egy talentum 43-44 kg ezüstpénzösszeg lehetett. Ez azt jelenti, hogy a gazda tekintélyes pénzt bízott a szolgáira. Az első öt talentumot kapott, a második kettőt, a harmadik csak egyet. Fontos megjegyzés a példázatban, hogy mindegyik a képességéhez mérten kapta a pénzt. Az is lényeges, hogy csupán egyetlen talentum is akkora összeg, hogy ezzel is lehetett volna nyugodtan sáfárkodni, és azt befektetni, hogy gyarapodjon. A példázat szerint, amikor a szolgák ura visszatért, számadásra szólította szolgáit. Ez azt jelenti, hogy minden embernek meg kell majd egyszer jelennie Krisztus ítélőszéke előtt (vö. Jel 20,11-13; Mt 25,31-32). Aki öt talentumot kapott, másik ötöt szerzett hozzá. Aki kettőt, az is megduplázta ura pénzét. Aki viszont csak egyet kapott, az elásta és mikor megjött az úr, ő azzal az egy talentummal állott a gazda elé. Ekkor elvették tőle a talentumot és annak adták, akinek már tíz lett, azzal az indoklással, hogy „akinek van, annak még adnak, akinek nincsen, attól még azt is elveszik, amije van (Mt 25,29)”. Jézus ezt az evangélium igazságaira értette, mert egy másik összefüggésben egyértelműen „a mennyek országának a titkairól” beszél, amelyet a tanítványok megértenek, befogadnak, és ehhez még kapnak a Krisztussal való életközösségük révén (vö. Mt 13,10-12. Jn 14,21 és 23), és ha aszerint is élnek, végül eljutnak az örök életre (vö. Mt 25,21). A Szentlélek tanítja ilyenkor a hívő embert, hogy amikor az Isten igéjét olvassa, igéről igére meg tudja azt érteni (vö. Jn 16,13-14. 1Jn 2,27).

A példázatban, aki a legtöbb pénzt kapta, az volt a legértelmesebb, vagy a legtalpraesettebb, mert ő „azonnal” kereskedni kezdett, vagyis felismerte, hogy azt a pénzt mire kell fordítani egy adott társadalmi közegben, hogy abból több legyen. Azaz, felismerte, hogy az Istentől kapott képességeivel és lehetőségeivel hogyan szolgálhatná jobban családját, valamint azt a kisebb és nagyobb közösséget, amelyben él. Azonnal cselekedett, bölcsen és szorgalmasan dolgozott. Jól tudta, hogy akinek többet adtak, attól többet fognak számon kérni. Aki két talentumot kapott, az is munkához látott és arra gondolt, hogy mennyire megtisztelte őt az ura, hogy feladatot bízott rá, hogy megbízott benne és nem rakott több terhet rá, csak annyit, amennyit elviselhet. Örömmel és ura iránti szeretettel végezte munkáját ő is. Ebből merítette mindennapjaihoz az erőt, és nem arra tekintett, aki nálánál több képességet, vagy lehetőséget kapott az életben.

 A gazda (a példázatban a jó Isten) bölcsessége és méltányossága abban is megmutatkozik, hogy akinek kettőt adott, attól nem várt annyit, mint akinek ötöt adott, és akinek csak egyet adott, attól csak annyit várt el, amennyit egy talentummal lehet kezdeni. Minden szolgának a kapott talentumok és képességek alapján kellett számot adni a gazda előtt. Ez több dologra is tanít bennünket. Az egyik, hogy sose mérjem magamat a másik emberhez, annak képességeihez, helyzetéhez, javaihoz, lehetőségeihez, mert akkor két lehetőség áll fenn: 1. vagy elbízom magam, hogy jobban állok, mint a másik, és felsőbbrendűnek érezhetem magam, vagy 2. elcsüggedek és állandó keserűség gyötri a lelkemet, hogy nekem miért csak ennyi jutott a többiekhez viszonyítva. Mind a kettő zsákutca. A hívő ember nem embereknek akar megfelelni, - mert az igen csak veszélyes. Veszélyes és ingoványos is, mert már nem a felismert igazságot, Krisztust követné, hanem egyesek vagy a többség álláspontját, hogy elkerülje az adódó konfliktusokat, hogy kiváltsa azok szimpátiáját, akikhez tartozni akar. Pál apostol szerint: „ha embereknek akarnék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék” (vö. Gal 1,10). A hívő és igazságot szerető ember Istennek akar tetszeni, és nem embereknek. Emiatt gyakran megvetésben, megszólásban és elutasításban van része. Ezt csak Isten kegyelmével lehet elhordozni, - ám a jó Isten ad kegyelmet az ő szolgáinak, hogy a felismert igazságot mindenkor képviseljék, és aszerint is éljenek (vö. Mt 28,20b).

A példázat meg akar tanítani még arra is, hogy mindenki annyit, és olyan adottságokat, készségeket kapott, amelyek alapján teljesítheti az Istentől neki szánt feladatot ebben az életben. Ez a megváltási tervben Istentől számára rendelt életfeladatot, hívatást jelenti (vö. Jer 1,5-10), amely mindenben a Krisztussal való életközösségtől függ, és abból nyeri el konkrét formáját. Egy édesanyának semmivel sem kisebb a megbízatása, mint egy papnak vagy lelkésznek, mert gyermekeit kell újjászülnie másodszor is az örök élet számára. Úgy kell élnie, szeretnie és dolgoznia, hogy gyermekeit és környezetét vonzza az Isten Országa felé. Az édesapa feladata ugyanez a feleségével egyetértésben, de neki a család fejeként utat is kell tudni mutatni ebben a mind bizonytalanabbá váló társadalmi életben. Ez kitartó és személyes imaélet nélkül senkinek sem sikerülhet (Jn 15,5b, Mt 26,41)! A példázat másik üzenete pedig az, hogy senki sem mondhatja Istennek, hogy „nekem csak ennyit adtál, ezzel nem sokra tudtam menni, így hát elástam a talentumomat, nem tudtam versenyre kelni azzal, akinek öt jutott”. Ez balgaság, mert bár ez a világ versenyre épül, a keresztény embernek nem versenyezni kell, hanem sokkal inkább szeretni és szolgálni, ahogyan azt Jézus tette. Olyan élethelyzet pedig alig adódhat az életben, hogy valaki ne tudna a másik emberrel jót tenni, vagy néhány jó szót mondani, hogy ne tudna valakire rámosolyogni, és bátorítani, vagy vigasztalni (vö. Mt 25,40). Még a beteg ágyban feküdve is lehet hitből élni és az őt meglátogatókat bátorítani, és őket jobb kedve deríteni. Az egy vagy több talentum kamatoztatása azt jelenti, hogy ha valaki valamit tud, azt érdek és számítás nélkül tanítsa meg másnak, adja tovább legalább apáról fiúra, hittestvérről hittestvérre, stb. Ha valaki jó kőműves vagy ács, tanítsa meg a fiát házat építeni, mert annak a fia hasznát veheti. Az anyák varrni, mosni, főzni, kertészkedni tanítsák meg a leányaikat, stb. Az utóbbi esetében legalább a friss levegőn és a napfényen lehetnek. A fizikai munkában leizzadva méregtelenítik szervezetüket a salakanyagoktól, így távol tartják maguktól a vírusokat, közben beszélgetnek és megtanulják a természet, a föld és a növények világának törvényszerűségeit. Jobban látják a teremtő munkáját a természetben és örülni tudnak saját munkájuk gyümölcsének. A modern háziasszony mindent bevásárol a nagykereskedésben, majd elmegy a kozmetikára, önmagával foglakozik, és csodálkozik, hogy boldogtalan.

Az egész európai és amerikai oktatás egyik legjobban elhibázott vetülete éppen az, hogy aki tanul, az több diplomát szerezhet, kiművelt fővé lesz, de történetesen egy vízcsapot nem tud megjavítani. Mindig azt mondták a szülei: „te csak tanulj fiam (leányom), majd én a házimunkát elvégzem helyetted”. Ennek az lesz a következménye, hogy a szellemi munka túlterheli a fiatalt, és a testének fizikai képességei elsorvadnak. Nem képes arányos módon fejlődni. A szellemi munka túlterhelésével nem tud nagyobb szellemi teljesítményt felmutatni, - ettől csak a rossz szokások, a lustaság és a szenvedélyek virágoznak fel jellemében, mert nem tanulhatta meg, hogy a fizikai erejét és a szellemi képességeit arányos módon használja fel és bontakoztassa ki.  Így nem is juthat sokra az életben. Az egész panellakásos életforma (én abban nőttem fel) nem segít abban, hogy olyan emberekké váljunk, aki a fizikai és szellemi megterhelést, az idegtépő próbákat is kiállja ebben az életben. Televízió és számítógép előtt felnőni és naponta órákig előtte ülni, nem kedvez annak, hogy olyan emberekké váljunk, akikre Istennek is szüksége van (kivéve, aki ezzel keresi a kenyerét) ebben a világban.

Minden emberben vannak készségek, adottságok, amelyek képességekké, tehetségekké nőhetnének fel benne, hogy ha azokat felismerné, és kibontakoztatná. Végül pedig minden egyes embernek ezen a földön felbecsülhetetlen értéke van az Isten előtt azért, mert Krisztus meghalt érte. Minden egyes ember értéke Krisztus áldozatával mérhető és nem a piaci szempontok szerint. Ezért minden egyén elveszése a bűnben és a második, örök halálban (vö. Jel 2,11. 20,14. 21,8) kimondhatatlan veszteség az Isten számára!

Végezetül pedig az a szolga, aki tudja, hogy Ura akaratát teljesíti, már itt és most részesül abban az örömben, hogy az Isten mindenkor vele van. Az a fizetsége, hogy Istennek és Istennel együtt élhet. Az a jutalma, hogy ember tud maradni az emberek között, és élete végére hasonlóbbá válhat Krisztushoz. Isten akaratát teljesíti az életében, ezért igazán boldog. Arra törekszik, hogy a kevésen, a kicsin hű legyen, mert „aki a kevesen hű, arra sokat bíznak ezután” (vö. Mt 25,21). Mivel hitből él, ezért akkor is megtanítja a kezdő fiatalt a saját szakmájára, hogy ha az később kitúrja őt a helyéről, sőt új embereket tanít még ezután is. A rosszért jóval fizet, és az ellene vétőnek mindenkor megbocsát, mert jól tudja, hogy őróla és a családjáról a mindenség Ura gondoskodik (vö. Iz 33,16), és nem a meggazdagodás lebeg a szeme előtt. Egyre kevesebb az ilyen ember, … mert egyre kevesebben élnek hitből ebben az utolsó időben.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., (a „talentum” szót lásd a „Biblia ismerete kommentársorozat VI. Máté-János, szerk. John F. Walvoord, Bp., 1997., 106.o.