Krisztus példázataiból

A dúsgazdag és a szegény Lázár

2011.09.20.  

Jézusnak ezt a példabeszédét bárki elolvashatja Lukács evangéliuma 16-dik fejezetéből a 19-től a 31-ig terjedő igeszakaszokban. A mondanivaló megértése miatt ajánlatos előbb az evangéliumból elolvasni a példázatot, és csak ezután ezt a hozzáfűzött magyarázatot.

Az évszázadok folyamán az egyik leginkább félreértett példázatról van szó. Ha csak önmagában a példázatot hallgatjuk, akkor úgy tűnik, hogy a halál utáni életről ad eligazítást, és abba enged bepillantást, emiatt érthetők félre Jézusnak e példázat keretében elmondott szavai. Azonban általános szentírásolvasó és bibliaértelmezési alapelv az, hogy az adott szövegrészt nem szabad a szövegösszefüggésből kiragadva értelmezni, és a példázat esetében meg kell vizsgálni az előzményt is, hogy Jézus kiknek és miért mondta el ezt a példázatot. Ezen kívül a Szentírás teljes és egybehangzó tanítását érdemes figyelembe venni, mert az Isten igéje saját magának ellent nem mondhat. Ha így lenne, akkor az üdvösség ismeretére vonatkozóan nem állna a rendelkezésünkre tiszta forrás, és egyértelmű, biztos mérce.

A dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példázat előzménye a 16-dik fejezetben az „okos intézőről” (a hamis sáfárról) szóló példázat; Jézus ehhez fűzött néhány megjegyzést, többek között ezt mondta: „Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak (a pénznek; Lk 16,13b).” A következő versben pedig ez áll: „Hallották mindezt a kapzsi farizeusok, és kigúnyolták Őt (Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat fordítása: Lk 16,14).” Jézus erre válaszul adott egy-két eligazítást a farizeusok életére és tanítására nézve, és ezután mondta el nekik a dúsgazdag és a szegény Lázár példázatát. Tehát a pénzszerető, Jézust kigúnyoló farizeusoknak válaszként hangzott el ez a példázat. Ebből világosan látszik, hogy a halál utáni élet kérdése az előzményekben fel sem merült. Emiatt sem, valamint a Szentírás teljes összefüggő tanítása miatt sem vonatkozhatott Jézusnak ez a példázata a halál utáni életre.

Mi az Ó-, és az Újszövetség egyértelmű tanítása a halál állapotára nézve? Ezt a témát már több alkalommal is érintettem, ezért érdemes visszakeresni a cikkek között az interneten (pl.: „Mit mondott Jézus a feltámadásról?”). Mind Mózes öt könyve, mind a Zsoltárok, mind a Próféták tanítása a halottak állapotáról azonos azzal, amint Jézus és a teljes Újszövetség a tanít.  

Krisztus a pusztai megkísértésekor ezt mondta a sátánnak, amikor az pontatlanul egy szentírási idézettel hozakodott elő: „viszont meg van írva” (Mt 4,7). Én is ezt az elvet követem, mert Jézus így magyarázta a Szentírást. Salamon király ezt írja a Prédikátor könyvében: „a halottak semmit sem tudnak (Préd 9,7-8), a továbbiakban pedig így ír: „És a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt (12,9)”. A „lélek” szó helyén a héberben „ruah” van, és ez nem az elhunyt egyénnek a személyes lelkét jelenti, hanem a jelentése többféle lehet: szél, levegő, lélegzet, szellem, némely esetben Isten Lelkére, a Szentlélekre is vonatkozhat. A jelen esetünkben „lélegzetet” jelent, aminek a Teremtés könyvében a héber „nösámá” a megfelelője (vö. Ter 2,7). Tehát, amit az Isten belelehelt az ember orrába a teremtés pillanatában, az élet lehelete tér vissza az Istenhez; és a teljes ember meghal, és „alszik” a sírban. Az alvás tulajdonképpen egy öntudatlan állapot a feltámadásig, amely során Krisztus a világmindenséget fenntartó isteni szavával (vö. Zsid 1,3) újjáteremti a halála pillanatáig kialakult, egyéni személyiség jegyekkel és jellemvonásokkal rendelkező embert. Ez az öntudatlan „alvás”, van, akinél az első, és van a kinél  a második feltámadásig tart (vö. Jn 5,28-29; 1Tessz 4,13-17; Lk 14,14; 1Kor 15,23), attól függően, hogy az örök életre vagy az örök elveszésre, a második és egyben a végső halálra támad-e fel valaki (vö. Dn 12,2; Jel 2,11; 20,14; 21,8). Jób könyve ezt írja a halál állapotáról: „De ha a férfi meghal és elterül, ha az ember kimúlik, hol van ő? Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad: Úgy fekszik le az ember és nem kel fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból (Jób 14,10-12). Jézus azt mondta a betániai Lázár haláláról a tanítványainak, hogy „Lázár, a mi barátunk elaludt; de elmegyek, hogy felkeltsem őt (vö. Jn 11,11)”. Pedig Lázár halott volt, mert ezt írja az evangélista: „Pedig Jézus annak haláláról beszélt; de ők azt hitték, hogy álomnak alvásáról szól (Jn 11,13)”. A halottak állapotát illetően és a feltámadásról még ajánlatos megvizsgálni ezeket az igehelyeket is: ApCsel 7,60; 1Kor 15,6; Mt 9,24; Iz 26,19; Zsolt 115,17. Amikor pár éve egy jezsuita professzortól (akit most nem kívánok megnevezni) hallottam az igehirdetésében, hogy az egész ember meghal, teljesen szétesik a halálban, akkor azt mondtam magamnak, hogy „ez nem lehet igaz, ennek én utána fogok járni”. A Szentírást tanulmányozva azt kell mondanom, hogy neki volt igaza.  

Hogy ha a teljes Szentírásnak a tanítása a halottak állapotára nézve ennyire világos, akkor mit akart mondani Jézus a dúsgazdag és a szegény Lázárról szóló példázatában. Josephus Flavius, Jézus korabeli zsidó történetíró: a „Beszéd a görögöknek a hádeszről” című művében egy történetet jegyez föl, ami a farizeusoknak az elképzelése volt a halál utáni életről. Ebben a művében hasonló kifejezéseket találunk, mint a gazdag és a szegény Lázár példázatában. Pl.: „olthatatlan tűz”, „Ábrahám keble”, „a tűz ropogása és annak heve”, „látják az atyák helyét és az igazakét …, de köztük mély és széles szakadék van …, és azon átmenni nem lehet” (i.m.: Josephus Flavius összes művei, 1960., 901.o., 1.).

A példázat előzményeit tekintve most már tudjuk, hogy Jézus a farizeusok pénzsóvárságát fedte meg, és Flavius műve alapján pedig azt, hogy Jézus ebben a példázatban a farizeusoknak a halál utáni életről való elképzelését fordította vissza rájuk, és így mutatta ki a helytelen életmódjuk végső következményeit. A példázatban Jézus rámutat arra, hogy a gazdag embernek az önzés következtében mennyire eltorzult a gondolkodásmódja, amely a vallási életére is kihatott. Ábrahámban bizakodik, és őt „Atyámnak” szólítja, ahelyett, hogy az Isten nevét hívná segítségül. A gazdag úgy bízik Ábrahámban, mintha Ábrahám mindenható és mindenütt jelenvaló Isten lenne, és tudna neki segíteni (vö. Lk 16,24.27.30). Jézus jól tudta, hogy a korabeli zsidó vezetők abban bizakodtak, hogy ők Ábrahám testi leszármazottai, így az Ábrahámnak tett isteni ígéretek őket is megilletik. Korábban Keresztelő János is, és maga Krisztus is több alkalommal megingatta a farizeusoknak ezt a téves elképzelését (vö. Lk 3,8; Jn 8,39; Mt 8,11-12).

Érdemes felfigyelni még arra, hogy Jézus az őt gúnyoló, és később az életére törő farizeusok üdvösségéért is küzd ebben a példázatban. Hogyan? A példázatban Ábrahám szájába adva mondja a következőt: „Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! … Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad (Lk 16,29.31).” Jézus szavai később igazolódtak, amikor a betániai Lázárt Jézus feltámasztotta a halálból; ekkor az írástudók és a farizeusok eldöntötték, hogy Lázárt is megölik, hogy Krisztus messiási voltának a bizonyítékát Jézussal együtt eltüntessék (vö. Jn 12,10; 11,53). Az írástudókra és a farizeusokra volt jellemző, hogy a saját rabbinikus magyarázataikat az Isten szava fölé helyezték, ahelyett, hogy az ószövetségi Írásokat kutatva, és ezek alapján felismerték volna a Krisztus személyében a Messiást: „Mert ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek, mert ő énrólam írt. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, hogyan hisztek majd az én igéimnek (Jn 5,46-47)”- mondta nekik Jézus.

A példázat tanítása a farizeusok számára a következőt jelentette: - Ti magatokat a nép fölé helyezitek és a szegény népet megvetitek, mint ahogyan a dúsgazdag a szegény Lázárt, pedig még a ti tanításotok szerint is a pokol tüze vár az ilyen emberre, s ez rátok vonatkozik. Ábrahámban bizakodtok, ahelyett, hogy azokat cselekednétek, amelyeket Ábrahám tett. Kutassátok inkább Mózes és a próféták írásait, és abban megtaláljátok azt, hogy mit mond az Isten igéje mind a halottak állapotára nézve, mind a szegények gondoskodását illetően. Ha Mózesre és a prófétákra hallgatnátok, akkor énrám is hallgatnátok, mert Mózes énrólam írt (vö. Jn 9,34; Mk 2,16; Lk 15,2). Valahogyan így tudnám a legegyszerűbb szavakkal visszaadni Krisztusnak a farizeusok számára elmondott példázat tanítását. Jézus azért beszélt hozzájuk is példázatokban, hogy ne közvetlenül feddje meg őket és ne szégyenüljenek meg a nép előtt. Jézus ennyire tapintatosan küzdött az ő ellenségei üdvösségéért. Csak akkor fordult szembe nyíltan és keményen velük, amikorra azok a Szent Lélek munkájával szemben teljesen megkeményedtek és menthetetlenné tették a saját helyzetüket, Jézus csak ekkor mondta ki szemtől szembe nekik azt, hogy: „Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok … (vö. Mt 23,13-36)!”

Krisztusnak ebben a példázatában is megjelenik a jogos igazságszolgáltatás gondolata, még ha az nem is a példázatban elmondottak szerint fog végbemenni. A szegény Lázár egyetlen morzsát sem kapott a gazdag ember asztaláról, így ennek megfelelően a gazdag ember később még egy csepp vízzel sem hűsíthette a nyelvét. A „nagy közbevetés” (nagy szakadék) az önzésben élő gazdag ember és a szerencsétlen Lázár között, már itt a földi életükben elkezdődött; a túlvilágon ennek gyümölcsei váltak láthatóvá mindkettőjük számára. Lázár Istenbe vetett bizalmára és jellemére a neve alapján következtethetünk. Lázár kettős értelmű és jelentésű név. Az „Eliézer”jelentése: „Isten megsegít”; a görög formája a „Lázárosz” kapcsolatban van a héber „ló-ázár”: „nincs segítség” kifejezéssel. Ennek alapján Lázár neve azt jelenti, hogy „emberi szempontból már nincsen segítsége, de Isten megsegíti őt”. Így az Istenbe vetett bizalma eredményeként örök életben lesz része, az önző lakmározó dúsgazdagnak pedig örök elveszésben (vö. Jn 3,16; Jel 21,8). Kettőjük között jellemben a szakadék áthidalhatatlan. Így lesz ez azok esetében is, akik Krisztust követve magukra öltik Jézus jellemvonásait és bemutatják életükkel a Szentlélek gyümölcseit (vö. Gal 5,22). A másik oldalon lesznek a bűneiktől el nem szakadni akaró, Isten szavait megvető emberek csoportja (vö. Gal 5,19-21), akik Krisztus értük hozott keresztáldozatát végül is semmibe vették. E két csoport közötti szakadék jellemben és végső sorsukat nézve valóban áthidalhatatlan lesz.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / „Beszéd a görögöknek a hádeszről”, In: Josephus Flavius összes művei, 1960-as kiadás, 901. 1. / Jubileumi Kommentár: Újszövetség, Kálvin Kiadó, Bp., 1998, 90.o.