Függelék

A gyergyói hegyek között

2011.09.23.  

Amikor a tekintetemmel végigsimogatom a gyergyói medence hegyvonulatait, távlatok nyílnak meg előttem. Egy háromszéki embertől halottam, hogy miért más a székely ember az anyaországitól. Szerinte, amit az ottani magyar a pusztaságba nézve meglát, azt el is fogadja, a székely inkább fölmegy a környező gerincekre, hogy arról is meggyőződést nyerjen, ami a látómezője mögött van.

A hegy a Szentírásban az Istennel való találkozás helye. Mózes a Sínai hegyre ment föl két ízben is negyven napra a tíz parancsolatért. Debora és Bárák vezetésével tízezer izraelita győzött a Tábor hegyéről Sisera harci szekereivel és a többszörös túlerővel szemben (vö. Bír 4,1-24). A Bírák könyve följegyzi, hogy Isten angyalai vívtak az égből Siserával (vö. Bír 5,20), és ez a Tábor hegyén történt. Illés imája a Kármel hegyén talált meghallgatásra, mert tűz szállott alá az égből, hogy az áldozatot megeméssze. Majd közvetlen ezután, a hegyen hallgattatott meg az imája, hogy három év után, újra eső essen Izraelben. A Hóreb hegyén kapott Illés újabb megbízatást az Istentől, ahol az Úr nem a sziklákat szaggató viharban, nem is a földindulásban, de még a tűzben sem szólt hozzá, hanem egy halk szelíd hang formájában érintette meg őt (vö. 1Kir 19,11-12).

Jeruzsálem Sion hegyére épült, amely sokáig az élő Isten jelenlétét hordozta a Templom és a frigyláda által az izraeliták között. Krisztus Urunk a Tábor hegyére ment föl Péter, János és Jakab apostolokkal, hogy megmutassa nekik isteni dicsőségét. Itt beszélgetett az Üdvözítő látomásban Mózessel és Illéssel, akik a megváltási tervbe a leginkább beletekinthettek, és amelyből a legtöbbet megérthettek az emberek közül. A beszélgetés a Messiás Jeruzsálemben bekövetkező megváltói haláláról folyt, amelyből a három tanítvány akkor még nem sokat érthetett meg (vö. Lk 9,31).

Az események sorrendje szerint, ha tovább lépünk, akkor Krisztus Urunk a Golgotán, a Koponyahegyen szenvedett kereszthalált, ahol mind a mai napig a világmindenség legnagyobb eseménye ment végbe, mert a teremtő Isten (vö. Kol 1,15-16) emberként, istenfiúi mivoltában életét adta minden emberért. Kifizette értük és helyettük a váltságdíjat, eleget téve a törvény követelményének, mi szerint „a bűn zsoldja a halál”, és ezzel az Isten megmutatta, hogy mindhalálig szereti a bűnében elveszett embert, hogy őt megmenthesse. A világ fejedelme, a sátán pedig lelepleződött a mennyei lények előtt, mert arra is képes volt, hogy azt az Isten Fiát ölje meg, aki a szeretetében irántunk a végsőkig elment. Tehát az Isten nem zsarnok, hanem a teremtményei javát akaró és azt fenntartó önzetlen Életforrás, és az Ő törvénye nem iga, hanem az életet védő és a szabadságnak emberi méltóságot adó világrend. A szeretet uralma, amelyben öröm és derű, valamint nagy békesség van. Ez a békesség mélyebb a hegyi tó kristálytiszta vizénél, de annál szemlélődve azért meg lehet sejteni belőle valamit.

Aki már legalább három napot csendben és szó nélkül elidőzött a természetben, valahol kinn a hegyen, megfigyelte a madarak röptét, a pillangók táncát, a hangyák szorgalmát, és esténként hallgatta a tücskök zenéjét, az tudja, hogy miről beszélek. Ha valaki már annyira el tudott csendesedni, hogy a saját és mások gondolatai zsongása helyett még a saját lélegzete is egyenletes zenének tűnt, akkor érti, hogy mire gondolok. Amikor ez megtörténik, akkor érdemes kinyitni a Bibliát úgy, mint az élet becses könyvét, mint elrejtett és megtalált drágakövet, mint az élet forrását, és azt, imádkozva és rácsodálkozva, lassan olvasni, és engedni, hogy az Isten szava betöltsön és megelevenítsen. Úgy kell olvasni a Szentírást, mintha először és utoljára olvasnánk, mint az élő Isten hozzánk intézett levelét, amelyet évszázadokig elrejtettek az emberek elől, amelyből halomszámra égettek el a letűnt századok nyomán azért, hogy nehogy az igazság felszínre kerülve győzedelmeskedjen a megtévesztés és a hatalmi kereszténység fölött.

Minden bizonnyal a hegyen, az ember a Szentírást nem spekulálva olvassa, nem próbálja belevetíteni a saját nézeteit, hanem Istennel akar találkozni, az Ő akaratát akarja megérteni, és minden tekintetben alárendeli nézeteit az Isten szavának. A hívő ember, amikor föllapozza a könyvek könyvét, amely Jézus szerint „Isten ajkáról való” (vö. Mt 4,4), akkor nagyon kicsinynek érzi magát ahhoz képest, amit olvas, de annak látja önmagát, ami valójában, és olyannak, amilyenné a bűn útját választva lett. Ennek az állapotnak a felismerése vezeti el őt a Mindenség Urához, aki a fenyvesek tárt karjaival fogadja őt ott fenn a hegyen.  

A hegyek között tisztább az ég, és este a csillagok fényét nem zavarja meg a sápadt városi fény. Őseink, ha kevesebb ismerettel is rendelkeztek a Bibliáról, de többet érintkeztek a természettel és felismerték a teremtés mögött álló bölcs és gondos Teremtőt. A tejút sehol sem olyan szép, mint Szászfaluban vagy Három-kúton, amikor a nyári éjszakai égbolt hosszan hirdeti az Isten sokféle bölcsességét. Ha a mai ember a tévé és az igen haszon számítógép helyett este a csillagos égboltra tekintve feküdne le, nem félne annyira sem a haláltól, sem a saját felajzott vágyaitól, amelyek foglyaként vergődik és robotol mindennap, hogy azokat betöltse.

A Biblia nem tankönyv, hogy azt megtanuljuk, bebiflázzuk, hogy legyen, amit a másik fejéhez vágni, ha az illető nem aszerint él. De meg kell szólaltatni azt odaadó hűséggel, miként egy jó zenész játszik a hangszeren, hogy az Isten üzenete hiánytalanul és torzulásmentesen eljusson minden emberhez.

Én - ha tanulhatok még, akkor - attól akarok tanulni, aki az eget és a földet, a tengert és a vizek forrásait teremtette. Olvasni akarom az Isten beszédét a Bibliában, az isteni gondviselés megtapasztalása nyomán, és a természetben, amelyet az Úr kitár előttem itt a gyergyói havasok között is. De vajon mit olvasok ki a leégett hegyoldalakból, és a megmaradt facsonkok miről mesélnek nekem és a fiaimnak. A szennyezett környezet felsír a szeméttől a teremtőhöz és vajúdik, nyög, amíg az Isten drámai módon végül is közbe fog avatkozni, hogy a magától elszállott haszonelvű ember ne tegye tönkre azt, ami még maradt ebből a gyergyói medencéből.

Viszont attól tartok, hogy későn fog megtörténni ez a beavatkozás, és akkor is csupán Isten hívő népe érdekében. A természetünk és természeti környezetünk lassú lepusztulását azonban lépésről lépésre szemlélni fogjuk, mint az önzésünk következményeit, amely az éghajlatváltozásban, a globális felmelegedésben és a szaporodó viharokban is már tetten érhető. Mindezekért természetesen nem csupán és nem elsősorban egy kis város lakossága vagy egy maroknyi nép a felelős. Itt összeadódik a sok kis emberi önzés, amelyből ma már egy világméretű önzés lett (vö. Jak 1,15). Az egyes embernek és nekünk egyenként azonban van választási lehetőségünk ahhoz az élő Istenhez kiáltani, - megvallva neki bűneinket, - aki az eget, a földet, a tengert és a vizek forrásait teremtette (vö. Jel 14,7 és Kiv 20,11), és tenni valamit, ami erőnkből és képességeinkből telik azért, hogy óvjuk és védjük környezetünket, erdeinket és vizeinket.

A hívő emberek tudják, hogy a buzgó imádságra megtörténnek dolgok, amelyek egyébként sohasem történnének meg. A jó Isten vissza tudja fogni még a „pusztító szeleket” (vö. Jel 7,1: viharokat, háborúkat, a társadalomban végbemenő negatív következményekkel járó folyamatokat, stb.), hogy minden ember meghallja ezen a földkerekségen az „örökkévaló evangéliumot” (vö. Jel 14,6; Mt 24,14). Azért, hogy a valamennyi ember a teremtő Isten mellett dönthessen, a megváltást hitben elfogadja, és ennek erejéből a jellemében Krisztushoz hasonlóvá válva örök élete legyen (vö. Mt 24,14. Jel 14,6).

Jó lenne a gyergyói embernek is elszakadni egy-két napra a munka és az élet megszokott kerékvágásától és kimenni a Szent Anna kápolnához, a Szármány hegyére, a Pricskére, vagy a Délhegyre, hogy önmagával és mindennel megbékélve térhessen vissza munkája, az otthona és szerettei körébe.