Krisztus példázataiból

A hamis bíró

2011.09.20.  

Jézus arról is mondott egy példabeszédet, hogy „szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (vö. Lk 18,1-8). A példabeszéd így összegezhető: Élt egy városban egy hamis bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Egy özvegyasszony járult eléje, hogy szolgáltasson neki igazságot az ő ellenfelével szemben. Az egy ideig vonakodott, ám azután mégis ezt gondolta magában: ’Bár Istentől nem félek, embertől nem tartok, mivel terhemre van ez az asszony, igazságot szolgáltatok neki, nehogy idejöjjön és arcul üssön’. Azután így szólt Jézus: „Hallottátok mit mond az igazságtalan bíró? Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Vajon megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nékik. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,6-8 Szt. Jeromos Katolikus fordítás.)

A Mester ezt a példázatot a tanítványai előtt mondta el (vö. Lk 17,22), azok után, hogy beszélt az Ő második eljöveteléről és annak jeleiről (vö. Lk 17,20-37). A példázat végén ismét utalást találunk Jézus szavaiban az Ő dicsőséges második eljövetelére vonatkozóan. Ez két fontos dologra hívja fel a figyelmünket. Az egyik, hogy ez a szakasz különösen a végidő emberiségének az erkölcsi helyzetét tárja elénk. A másik pedig, hogy ez a példázat ebben az utolsó korszakban élő Krisztushívőkhöz szól elsősorban, hogy őket a végső isteni szabadítás reménységében megerősítse. A példázatban a hamis (igazságtalan) bíró természetesen nem a mennyei Atyát jelképezi, mert itt „ellentétes példázatról” beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy ha a hamis bíró csak vonakodva és alacsony indítékból segít az özvegyasszonynak, de mégis megteszi azt, akkor mennyivel inkább igazságot szolgáltat az Isten, azoknak, akik éjjel nappal hozzá kiáltanak.  Tehát itt a hamis bíró szembe van állítva az Atyával, hogy a hasonlatban az ellentét jobban kiemelje Isten övéi iránti igazságosságát és szeretetét.

Figyelemre méltó még a példázatban az, hogy az igazságszolgáltatás a hamis bíró részéről és végül majd Isten részéről ténylegesen bírói per keretében történik. Ez azt érzékelteti, hogy nyilvános igazságszolgáltatásról van szó. Erre nem a végtelenül bölcs és igaz Istennek van szüksége, aki egyetlen pillanat alatt átlátja a történelmet, annak belső összefüggéseit, és minden egyes ember gondolatait, szavait és cselekedeteit, hanem a mennyei lényeknek, az angyaloknak, akik szemlélői a Földön végbemenő „nagy küzdelemnek”, (vö. Dn 10,1 / 1Kor 4,9) s akiket Isten belevon az ő megváltási tervébe. Ők minden helyzetre és egyénre vonatkozóan láthatják, hogy a teremtő Isten könyörületes és igazságos is egyszerre, ezért dicsérik Őt szüntelen.

Ez azt jelenti, hogy a hívő ember szívből történő Istenhez-kiáltása, imája nem vész el nyomtalanul és nem hull a semmibe, - erről Jézus ebben a példázatban is szólt, - hanem megvannak Istennél az imáink, és az Ő végére-mehetetlen bölcsessége alapján hallgatja meg őket. A példázat alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy a fejünk fölött zajlik a „vizsgálati ítélet” (vö. Mt 22,11), amely először Isten egyházán kezdődik el, előbb a holtak, majd az élők fölött. Erről több helyen is szól a Szentírás. Ott van pl. Dániel látomásában a két színtér: a mennyei és a földi. Miközben egy istenellenes hatalom Isten népe ellen végzi a pusztító tevékenységét, aközben Dániel látomásban látja, a mennyei jelenetben Jézust, az Emberfiát az Atya elé lépni, akit Ős öregnek vagy öregkorúnak fordítanak le. Ám az eredeti szöveg alapján így lehetne fordítani a héber szót: „valaki napok időse” vagy „valaki, akinek a kora végtelen”. Az Emberfia pedig hatalmat, dicsőséget és országot kap minden nép, nemzet és nyelv fölött, amely örökkévaló hatalom lesz (vö. Dn 7,7-14 és 7,23-26 / Mt 28,18). Miközben az istenellenes hatalom itt a földön kifejti a romboló és iszonyatos munkáját, az alatt a mennyben „ítélők ülnek le, és az ő hatalmát elveszik, hogy összetiporják, és mindörökre elvesszen (Dn 7,26)”. Jézus ismerte Dániel könyvét, sőt még hivatkozott is rá, hogy „aki olvassa, értse meg” (Mt 24,15), de az Újszövetségi iratokból is világossá válik az, hogy ez a vizsgálati ítélet ténylegesen zajlik a fejünk fölött, és hogy a mennyei „könyvekben” (vö. Jel 20,12) minden gondolat, szó és tett, ima és bűnbánat bejegyzésre kerül. Ilyen kifejezésekkel találkozunk: „íme, hamar eljövök, és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz” (Jel 22,12). Krisztus úgy jön el, hogy vele van az övéi iránti jutalma, azok iránt, akik az Ő keresztáldozatát megfontolták, értékelték és ennek az áldozatnak a nyomán Jézus érdemeire való tekintettel igazzá lettek, és ennek erejéből meg is szentelődtek. Ha Krisztussal van a jutalom, amit elhoz, akkor ez azt jelenti, hogy az ítéleti döntés a megváltottakra nézve már korábban megszületett. Hogy ez egészen pontosan mikor van, azt szerencsére nem tudjuk, mert nem ismerjük Jézus második eljövetelének a pontos időpontját sem (vö. Mt 24,36). Egy másik helyen ezt írja a Szentírás: „Krisztus … másodszor bűn (hordozása) nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre (Zsid 9,28)”. Nyilvánvalóan a „bűn nélkül” kifejezés azt jelenti, hogy a mi bűneink nélkül, amelyeket már megbocsátott és eltörölt, erről van szó, és nem arról, hogy Krisztusnak valaha is bűne lett volna. A juhok és a kecskék példázatában pedig ítélethirdetés és nem ítélkezés történik (vö. Mt 25,31-46), ami nem arról szól, hogy hogyan fog történni az ítélethozatal, hanem arról, hogy mi alapján („amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek, … vagy, nekem nem tettétek”, vö. Mt 25,40.45). Péter apostol beszél arról, hogy az ítélet először Isten egyházán kezdődik el (vö. 1Pt 4,17-18 / Jel 14,7). Mindezek az igehelyek elegendőek lehetnek arra, hogy világosságot adjon sokaknak arra nézve, hogy az Isten ítéletének az első szakasza nem egy távoli, bizonytalan jövőben fog megtörténni, hanem „hamarosan” a fejünk fölött, és ami az Isten jó angyalainak a bevonásával együtt megy végbe. Ez alapján a menny láthatja, hogy az Isten valóban irgalmas és igazságos minden tekintetben, és hogy minden emberért az Atya mindent megtett azért, hogy ha valaki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (vö. Jn 3,16).

A példázatban végül felkeltheti az érdeklődésünket az, hogy Krisztus szerint az Isten választottai éjjel nappal az Atyához kiáltanak, hogy szolgáltasson nekik igazságot, mert itt a földi életükben gyakran égbekiáltó igazságtalanságban, elnyomásban és üldözésben lehet részük. Fontos megjegyzés, hogy csak az kiált az Istenhez éjjel nappal, aki nagy nyomorúságban van (vö. Mt 24,8-13.21), és aki már nem emberi megoldásokban, kormányokban és pártokban bizakodik, hogy azok egyszer talán beváltják az ígéreteiket, hanem az élő Istenben. És amennyiben ez a példázat mindenek előtt a vég idő keresztényeiről és őhozzájuk szól, akkor tükrözi azt is, hogy milyen nehéz helyzetben lesznek akkor, amikor Krisztus Urunk visszatér, mert éjjel nappal szüntelenül és állhatatosan kell imáik által az Istenbe kapaszkodniuk. És meg fogják tenni, mert Isten lesz a mindenük. Természetesen a példázat minden idők minden emberéhez szól, de különösen a vég idő keresztényeihez, hiszen ezt maga Jézus is megerősítette (vö. Lk 18,8). Igencsak ide tartozónak érzek egy szép bibliai szakaszt: „Íme, nem olyan rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna, és nem olyan süket az ő füle, hogy meg ne hallgathatna, hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott (Iz 59,1-2).” Ez alapján érdemes elgondolkodnunk, hogy imáink vajon meghallgatásra találnak-e, és ha nem akkor mi lehet ennek az oka? Mert a gond nem Istennél van, ez a fenti idézetből is kiderül. Isten csak a szívből jövő, őszinte imát fogadhatja el, amely során az ember leplezetlenül áll meg a mindenható Isten színe előtt, akihez minden hívő ember bizalommal járulhat Jézus Krisztus által, és az Ő nevében (vö. Zsid 7,22.25 / Róm 8,34 / 1Tim 2,5-6). Az imádság nem imamalom, amely során valamit állandóan ismételgetünk. Ez az ókorban a pogány kultuszok és a pogány istenségek megszólításának a formája volt. A teremtő Isten Jézus által minden benne bízó, és hozzá térő embert fiává fogadott, ezért az imádság bensőséges valódi beszélgetés az Istennel, mint ahogyan a fiú az apjával, a jegyes a jegyesével beszélget. Isten még a ki nem mondott sóhajtásainkat is érti, mert maga a Szentlélek imádkozik ilyenkor bennünk. Ezt azért írom, mert a hívő ember bizonyos abban, hogy „imádságra megtörténnek dolgok, amelyek egyébként sosem történnének meg”, ezért imádkozik (vö. Jn 16,24).

A példázat végén Jézus így szólt: „az Emberfia mikor eljön, vajon talál-e hitet a földön?” Ez azt jelenti, hogy Jézus visszajövetele előtt közvetlenül az emberiség többsége olyan mélyen merül el a bűnökbe, mint a Szodoma és Gomora pusztulásakor Lót napjaiban (vö. Lk 17,28-29), és hasonló módon válik a gonoszság és az istentelenség globálissá, mint ahogyan Noé idejében is történt (vö. Lk 17,26-27 / Jak 1,15b). Erről az időről írja a Szentírás: „A Föld pedig romlott volt Isten előtt, és megtelt a Föld erőszakoskodással (Ter 6,11.5).” Noéval együtt mindössze nyolcan menekültek meg az emberek közül az özönvíz idején, mert a többiek nem hallgattak az Isten szavára, hanem „ki-ki a saját szívének a keménysége szerint járt”. Vajon a mi tágabb és szűkebb emberi társadalmunk nem kezdett-e a Lót, és Noé idejéhez hasonló erkölcsi állapotokhoz lesüllyedni? Ezért Jézus fenti kérdése igen csak elgondolkodtató.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.