Életképek Jézus életéből

A kánai menyegző

2011.09.20.  

„És a harmadik napon menyegzőt tartottak a galileai Kánában, és Jézus anyja is ott volt. Ám Jézust is meghívták tanítványaival együtt a menyegzőre. És amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: „Nincs boruk!” És Jézus ezt válaszolta neki: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Még nem jött el az én órám?” Anyja szól a szolgáknak: „Bármit mond, tegyétek meg!” Volt pedig ott hat kőből való vizeskorsó a zsidók tisztálkodási rendje szerint; mindegyikbe két-három mérő fért. Jézus így szólt hozzájuk: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” És megtöltötték színültig. És ő ezt mondta nekik: „Most merítsetek és vigyetek a násznagynak!” Ők pedig vittek. Amikor azonban a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, - a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták (ezt) – a násznagy odahívja a vőlegényt, és ezt mondja neki: „Minden ember a nemes bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat. Te pedig mostanáig tartogattad a nemes bort!” Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, és kinyilvánította dicsőségét, és tanítványai hittek benne (Jn 2,1-11; az eredeti szövegnek megfelelően fordította: Benedikt Schwank OSB: János, Agapé, Szeged, 2001, 88-89.o.).”

Azért választottam Benedikt Schwank bencés szerzetes professzor fordítását, mert nemzetközileg elismert bibliatudós, a Római Pápai Biblikus Intézetben is tanult, és a jezsuiták müncheni főiskoláján is tanított, és nem utolsó sorban azért, mert sajnos a Szent István Társulat és a Szent Jeromos Bibliatársulat katolikus Szentírásfordításai ennél a szakasznál nem pontosak. Valamint szeretném, hogy ha az olvasó a lehető legközelebb kerülne az eredeti görög szöveghez, mivel a Szentlélek az eredeti szöveget sugalmazta (ihlette), és nem a fordításokat.

Jézus szívesen és örömmel töltötte idejét az emberek között, és a társadalom minden rétegével kívánt találkozni, hogy beszélgetései alkalmával az embereket az Isten Országának titkai felé irányítsa. Amíg a farizeusok és az írástudók elzárkóztak a néptől, és a gondolkodásukat megkötözte a „tiszta és a tisztátalansági szabályok” tömkelege, addig Krisztus szabadon és örömmel elfogadta, amikor vendégségbe, vagy vacsorára hívták meg. Ez történt Kánában is. A menyegzőn, azonban elfogyott a bor, és a vendéglátók tiszteletlenségüket fejeznék ki a meghívottakkal szemben, hogy ha továbbra is nem szolgálnak fel italt az asztalon. Jézus anyja, Mária bizonyos volt abban, hogy a fia a próféták által megígért Messiás (vö. Lk 1,31-35), azonban sem ő, sem a tanítványok nem tudhatták pontosan, hogy Jézus messiási küldetése miként fog végbemenni. A nép és a tanítványok körében a Messiással kapcsolatos reménységek nem egyeztek meg Mózes és a próféták jövendöléseivel a Messiás küldetését illetően. Mindenki egy uralkodót várt Izrael trónjára, aki lerázza a római igát és Izraelt nagyhatalommá teszi, és senki nem számolt azzal, hogy Krisztusnak az első eljövetele alkalmával szenvednie kell, hogy utált lesz, az emberektől elhagyott, a fájdalmak férfija, és a betegség ismerője (vö. Iz 53,3). Amikor Mária megjegyezte Jézusnak, hogy „nincs boruk” (Jn 2,3), akkor minden bizonnyal arra vágyott, hogy fia megmutassa isteni dicsőségét és bár tenne valamilyen csodát a helyzet megoldására. A megjegyzésben nem volt kérés, de Jézus jól értette a célzást, mert a válaszában elhatárolódott attól, hogy az Atyától kapott küldetésében az édesanyja, vagy bárki más családi, vagy rokoni kötelékekre hivatkozva megpróbálja őt irányítani vagy befolyásolni. Erre még látunk példát az evangéliumokban Jézusnak az édesanyjával, valamint a testvéreivel való kapcsolatában (vö. Lk 8,19-21; Lk 2,49; Jn 7,2-9). Tehát így válaszolt neki: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?” Átírva a görög szöveget, ezt olvashatjuk: „ti emoi kai szoi, günai”. Károli ezt így fordította: „Mi közöm nékem tehozzád, ó asszony?” És Jézus még hozzáfűzte: „Nem jött még el az én órám (Jn 2,4).” Az „asszony” megszólítás nem a tiszteletlenség jele, nem is a rideg elutasításé. Jézus korában ez a megszólítás éppen a tisztelet megadásának a jeléül szolgált. Ő mindenkor betöltötte a tízparancsolatot, hiszen azt megtestesülése előtt Ő adta Mózesnek a Sínai hegyen, így a „Tiszteld atyádat és anyádat …”(Kiv 20,12) parancsolatot is Krisztus a legnagyobb szeretettel és tisztelettel tartotta meg. Amennyire Krisztus jellemét ismerjük a Szentírásból, annak alapján következtethetünk arra, hogy a legnagyobb szelídséggel és melegséggel hárította el az édesanyját, hogy Őt a megváltási tervben, az Atya iránti engedelmességben befolyásolja. Mária azonban hitt és bízott fiában, és azt mondta a szolgáknak, hogy „valamit mond néktek, megtegyétek (Jn 2,5)”. Mária hitére, bizalmára és nem Mária kérésére cselekedett Jézus. Ezt fontos hangsúlyozni, mert Mária megjegyzésétől Jézus elhatárolódott, és az édesanyja már nem is próbálkozott többé a fiával ismételten szót érteni, hanem a továbbiakban a szolgákhoz fordult. Jézus azonban a Szentlélek uralma alatt látta Mária szívében a hitet, mint ahogyan látta és tudta más alkalommal is, hogy az írástudók mit gondolnak róla az ő szívükben. A Krisztusba vetett hit azonban mindenkor megmozgatja a mindenség Urának a karját, bárkitől is induljon az. Lehet az egy megvetett leprás (vö. Mk 1,40-42), vagy akár az édesanyja, Krisztus cselekedni fog. Máriának a szolgákhoz intézett megjegyzése, hogy „valamit mond néktek, megtegyétek”, az ma is ugyan úgy érvényben van. Nekünk egyedül azt kell tenni, amit Jézus mond a Szentírás szavai által, és akkor nem fogunk eltévedni az üdvösségre vezető úton. Ha valaki Jézus szavain, az Isten szaván kívül másvalakire vagy másvalamire is hallgatni óhajt, megteheti, de abban az esetben már nem Krisztust követi, nem néki engedelmeskedik, és így nem is lehet az ő tanítványa (vö. Jn 14,15.21.23-24)! Jézus azt mondta önmagáról, hogy „én vagyok az út”; Jézushoz tehát nem vezet út, Ő maga az út az Atyához: senki sem jut az Atyához, csak őáltala (vö. Jn 14,6).

A tisztálkodásra ott álló hat kővederbe, vagy kőkorsóba egyenként két-három „métréta” fért. Egy métréta = 40 liter. Ez azt jelenti, hogy ha korsónként kétszer 40 litert számolunk, az majdnem 500 litert jelent. A szolgák Jézus szavára színültig töltötték a korsókat vízzel, majd ismét Jézus szavára merítettek belőle, és vittek a násznagynak, hogy megízlelje azt. Az evangélium szerint „a násznagy megízlelte a borrá vált vizet” (Jn 2,9). A görögben az „oinos” kifejezést fordítjuk bornak, azonban ezt a szót lehet erjedetlen szőlőlének is fordítani (vö. Samuelle Bacchiocchi: A bor a Bibliában, Reménység alapítvány, 2008., 51-53 és 117.o. ). Az idézett szerző, aki a disszertációját a Pápai Gergely egyetemen Rómában védte meg, ezt írja: „az oinos több jelentésű, mindenfajta erjedt és erjedetlen bort egyaránt magába foglaló szó, miként a héber yayin és a latin vimun. Az a tény, hogy a bort, amit Jézus Kánában készített oinosnak nevezik, nem szolgáltat alapot ahhoz a következtetéshez, hogy erjesztett bor volt. Belső bizonyítéknak és erkölcsi valószínűségnek kell meghatároznia a bor jellegét (i.m. 117.o.).”  

Én többször is végiggondoltam ezt a kérdést, és ténylegesen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy Krisztus, aki szerette a társaságot és a tiszta szív örömét, de bűnt sohasem követett el, ötszáz liter alkoholt tartalmazó bort hozott volna létre, hogy a násznép lerészegedjen. Ez teljesen kizárt dolog. A Szentírásban Keresztelő Jánosról azt írja az evangélium, hogy „bort és részegítő italt nem iszik” (vö. Lk 1,15), és az Ószövetségben „Isten nazírjai” sem (pl. még Sámson édesanyja sem: Bír 13,4-5.7) ihattak bort, sőt az ószövetségi szentélyben szolgáló papság sem ihatott bort szolgálat közben. Isten ezt megtiltotta nekik, hogy a gondolkodásuk a jó döntések meghozatalához egészen tiszta legyen. Nem beszélve arról, hogy sok esetben egy pohár bor is tompíthatja a gondolkodást, és fellazítja az erkölcsi gátakat az emberben. Ha Jézus ötszáz liter bort hozott volna létre, ezzel oka lett volna annak, hogy emberek olyan helyzetbe kerüljenek, amely során vétkeznek. Amikor Pál apostol azt tanácsolja Timóteusnak, hogy a gyomrára való tekintettel igyon egy kis bort is (1Tim 5,23), ebben az esetben is erjedetlen szőlőlét kell érteni, mert abban a korban a gyomor gyógyításához mustot is javasoltak. A Galatákhoz írott levél pedig a test cselekedetei között említi a részegséget az irigységek és a gyilkosságok mellé sorolva azt (vö. Gal 5,19-21), amelyekről az apostol kijelenti, hogy „akik ilyeneket cselekszenek, Isten országának örökösei nem lesznek”. A fent idézett katolikus bencés bibliakutató professzor ezt írja az idézett János evangéliuma kommentárjában: „Az átváltoztatott bormennyiség elegendő lett volna 500 ember ittassá tételéhez (i.m. 91.o.)”. Ezek után a kedves olvasó eldöntheti, hogy Jézus borrá változtatta-e a vizet Kánában, vagy egyedülállóan kiváló ízű, nemes, erjedetlen szőlőlévé, amilyent addig sem a násznagy, sem senki más nem ivott. Mivel a násznagy nem ivott ilyent, nem is tudhatta azt, hogy mit iszik, és azt sem tudta, hogy az egész honnan van. Ezért hívatta a vőlegényt és közölte vele, hogy „te mostanáig tartogattad a jó bort” (Jn 2,10).

A kánai menyegzőn végbement csoda hatását illetően nem utolsó sorban fontos az evangélista megjegyzése: „Ezt az első jelet tette Jézus a galileai Kánában, és megmutatta az ő dicsőségét, és hittek benne az ő tanítványai (Jn 2,11).” Tehát a csodát illetően a tanítványok nem arra figyeltek, hogy mit tett vagy mondott Jézus édesanyja, hanem arra, amit Krisztus tett, és hittek benne. Mária hite példa lehet a számunkra, csakúgy, mint például a százados hite, vagy a leprás hite, azonban nekünk mindenkor azt kell tenni, amit Jézus mond, mert az Ő szava örök élet, és az örök élet igéi nála vannak (vö. Jn 6,68). Aki Krisztusban hisz, annak (már most) örök élete van (vö. Jn 3,36. 5,24. 3,16 és 18). Nekünk arra a hitre, bizalomra kellene eljutni, amilyen hittel támaszkodott Jézus itt a földi életében Emberfiaként és egyben Istenfiaként az Atyára (vö. Jn 5,19-20; Jn 11,42; Jn 15,10; Jn 6,57). Ez a hit Jézus tanítványainak a valódi mércéje (vö. Jel 14,12), mert csak ezzel a hittel lehet Isten parancsolatait megtartani és Isten szeretetével szeretni úgy, ahogyan Jézus szeretett.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Samuelle Bacchiocchi: A bor a Bibliában, Reménység alapítvány, 2008., 51-53 és 117.o. / Benedikt Schwank OSB: János, Agapé, Szeged, 2001, 88-89 és 91.o.