Krisztus példázataiból

A kovászról

2011.09.20.  

A kovász kettős jelkép a Szentírásban. Jelképe az Isten Országa növekedésének és bizony jelképe a bűnnek is. A kovászt ma az élesztőhöz hasonlíthatnánk, ami a kenyérsütéshez nélkülözhetetlen. Nagymamáink a megkelt kenyértésztából lecsíptek egy darabot, kendőbe tették és elrakták azt egy későbbi kenyérsütéshez. Ez volt a kovász.

Tulajdonképpen a Szentírásban csak egyetlen esetben szerepel pozitív értelemben a kovász akkor, amikor Jézus a mennyek országa növekedéséhez hasonlítja (vö. Mt 13,33) azt. Minden más esetben az erjedés, a megposhasztás értelmében használja az Isten igéje a kovász jelképét, mert az tökéletesen szemlélteti azt a bomlasztó folyamatot, amit a bűn ereje az egyén, a közösség vagy a társadalom életében végbevisz.

Ez utóbbi értelemben használja Jézus is, amikor figyelmezteti tanítványait arra, hogy őrizkedjenek a farizeusok, a szadduceusok és Heródes kovászától (vö. Mt 16,6. Mk 8,15. Lk 12,1). Ebben az összefüggésben három igen veszélyes kovász fajtáról van szó, ami mind a mai napig jelen van a társadalmunkban és jelen lehet a saját életünkben is, hogy ha nem őrizkedünk tőle. Helyszűke miatt most nem térhetek ki arra, hogy kik voltak a farizeusok, kik a szadduceusok, és kik a heródes-pártiak, csak éppen annyira, amennyire a témánk megértése kívánja.

A farizeusok kovásza nem más, mint a képmutatás (vö. Lk 12,1). A farizeusok nem papi rend volt, hanem az Ószövetségi iratokat és a rabbik le nem írt hagyományait ismerő, kutató zsidó kegyességi irányzat Izraelben. Nagy tekintélyre tettek szert oly annyira, hogy a főtanács (szanhedrin) tagjai közül az egyik tábort ők adták, míg a másik felét pedig a szadduceusok. A farizeusok Írásértelmezését szinte mindenki elfogadta abban az időben, pedig Szentírás-magyarázataik gyakran ellentétbe kerültek magával a Szentírással, mert a rabbik hagyományait az Isten beszéde fölé emelték, a szombatot pedig – Isten szándékaival ellentétben, - parancsolataikkal elviselhetetlen igává tették (vö. Mt 15,9.3), stb. Ők voltak mai szóval élve „a nemzeti oldal”, nem szélsőséges, de jobboldali „vallási párt”. Jézus pedig arra intette tanítványait, hogy vigyázzanak és őrizkedjenek a farizeusok kovászától, ami nem más, mint a képmutatás. A nép előtt vallásosaknak és szigorú törvénybetartóknak látszottak. A valóságban azonban megerőtlenítették az Isten beszédét (vö. Mt 15,6) és elviselhetetlen igává tették az Isten törvényét azáltal, hogy körülbástyázták azt emberi törvényeikkel. Így törvényeskedővé váltak, a vallásosságban a felszínen maradtak, de a szívük távol volt Istentől (vö. Mt 15,8). Ezért maradt a köztudatban az, hogy aki farizeus, az képmutató, pedig ők jót akartak, csak nem jól. Jézus méltán mondta róluk és a követőikről, hogy „hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai (Mt 25,9).”

Ez igen veszélyes kovász, mert nemcsak a vallásban, de a családban, a házasságban és még barátok között is megjelenik mind a mai napig. Az egyházi közösségekben, amikor valaki egy tisztséget vagy hivatalt tölt be, attól elvárható, hogy a saját hivatásához, megbízatásához méltóan éljen. És ha nem tud, akkor nagy a kísértés, hogy úgy tegyen, mintha ilyen módon élne, különben hiteltelenné válik, elveszíti tekintélyét, fölöttesei észreveszik, stb. Pedig Pál apostol azt írja, hogy „ha embereknek akarnék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék (vö. Gal 1,10)”. A képmutatás olyan kovász, amely nem marad meg az egyházi színfalak mögött, és nem is kell annak feltétlenül ott megjelennie, felütheti a fejét máshol is: a férj és feleség kapcsolatában, amikor évtizedekig félrevezetik egymást, vagy a munkaadó és a munkavállaló között, a rokonságban, amikor szívélyesen üdvözlik egymást, de egyik a mást a hátuk mögött kibeszélik, és még lehetne folytatni a sort. Jézus ezzel szemben arra intette tanítványait, hogy ebből a magatartásból még egy csipetnyi se kerüljön a szívükbe, mert ez megmérgezi a kapcsolatokat, és az Istennel való kapcsolatra is azonos módon kihat. Amilyen mértékű a képmutatás bennem bárkivel szemben, olyan álarcot viselek az Istennel szemben is. Természetesen, hogy ha valaki őszintén és becsületesen akar élni ebben a világban, annak hatalmas ára van, nem könnyű, de „Istennél (Istennel együtt) minden lehetséges (vö. Mk 10,27)”.

A szadduceusok irányzata nem hitt a feltámadásban, az Ószövetségi iratok közül csak Mózes öt könyvét, a Tórát fogadták el sugalmazottnak. Leginkább ők voltak összefonódva a politikával és a főtanácsban a főpapot is ők adták, bár Jézus korában és még azután is egy ideig a főpap pénzért vásárolta meg a hivatalát a rómaiaktól, ez nem jelenti azt, hogy egyetértettek volna a római igával. Ebből is látszik, hogy a szadduceusokat leginkább a pénz és az általa megszerzett hatalom érdekelte. Gyakorlatilag ők is heródespártiak voltak, mert az edomita Heródes a császártól pénzért vásárolta meg a Galileai királyságot, és ők együttműködtek Heródessel pl. a Jeruzsálemi templom esetében is. Heródes, hogy kedvezzen a zsidóknak, a Templomot és környékét gyönyörűen kiépíttette, ahol a főpap rendelkezett minden tekintetben. Pl. az áldozatbemutatásokból befolyó összeg, jelentős része a főpap zsebébe került, így kufárkodás lett abból az áldozati rendszerből, amely a Messiás áldozati halálának az előképe volt Mózes rendelése szerint. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy Jézus két ízben is megtisztította a Templomot, azaz, a pénzváltók asztalait is felforgatta, a galambárusokat kiűzte és a barmokat elhajtotta, mert a bűnök rendezése a gazdagoknak és a főpapnak hozott több vagyont, a szegényeket pedig ily módon a vallás leple alatt kisemmizték. Tehát a szadduceusok kovásza a legveszélyesebb kovász, mert a vallást összekeverte a politikával, a vallási hatalmat pedig a politikai hatalom és a pénz segítségével szerezte meg. Ezáltal a nép fölött a legnagyobb tekintélyre és befolyásra tettek szert, és miközben Istent szolgálták, aközben Isten nevében a legnagyobb gaztetteket hajtották végre. Ezeket azért kell fölfedni, mert sajnos a történelem megismétli önmagát, és az embereknek világosságra van szükségük, hogy az életük folyamán jó döntéseket hozzanak.

Jézus nem keverte össze a vallást a politikával és tanítványaira sem hagyta, hogy ezt tegyék még a nagyobb rosszal szemben sem, sőt még egy nemes cél érdekében sem. Az Isten országa épüléséhez nem több szavazat szükséges, sem a világi karhatalom segítsége, hanem Istennek átadott életű emberek, akik nem maguknak élnek, hanem másoknak akarnak szolgálni az Úrtól kapott hívatásuk szerint. Az Istennek átadott embereken olyan hívőket értek, akik az életüket minden tekintetben az Isten beszédének akarják alárendelni és aszerint is élnek. Nem akarnak hozzátenni az igéhez és nem is vesznek el belőle (vö. Mtörv 12,32. Jel 22,18-19). Hitből élnek, mert „az igaz ember a hitből él” (vö. Hab 2,4. Zsid 10,38). A hívő ember hiszi azt, hogy Isten neki személyes gondviselője, és hogy a Mindenhatónak van hatalma arra, hogy ezt a mind drámaibb arcot öltő történelmet a kezében tartsa, és benne az ő hívő népét minden körülmények között megtartsa (vö. Mt 28,20b). Ehhez pedig nem több szavazat kell, hanem több hit, amely szeretet által munkálkodik. A szavazat a hatalom megszerzéséhez kell, és nem az Isten Országa építéséhez, ám jó tudni azt, hogy nem azok kezébe kerül a hatalom, akik a voksaikat leadták, és gyakran azok kezébe sem, akiket az emberek többsége megválasztott. De ha így is lenne, a többség önmagában még nem jelenti, hogy igazság letéteményese és hordozója ebben a világban; a többség gyakran csak annyit jelent, hogy többen vannak a megtévesztettek. 

Pál apostol figyelmeztetése ma is aktuális a hatalmon lévőknek és nem lévőknek egyaránt: Avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja (vö. 1Kor 5,6. Gal 5,9).” Ez a romlott kovász a bűn, amelynek ezer arca van, és gyakran ideig-óráig tartó gyönyörűsége is, előnyt és mindenféle jót ígér, és a végén tönkre tesz egyént, családot, nemzetet és egyházi közösségeket, amennyiben nem megyünk bűneinket megvallva naponta Krisztus Urunk, az örök főpap elé (vö. Zsid 4,15 / 2,17 / 8,1). Ő a mennyei szentélyben végzi értünk a bűn eltörlő szolgálatot (vö. Zsid 4,16 / 7,26-28 / 8,1-2 / 9,11.24-28!) azért, hogy az Isten elé végül egy megtisztult és szent népet állítson (vö. Zsid 10,14. 1Tessz 5,23-24), akik mindenben osztoznak majd az Ő istenfiúi örökségében (vö. Kol 1,12-14. 3,24).

A bűn tekintetében csak kétféle embercsoport létezik ezen a világon. Olyanok, akik azt állítják, hogy ők nem követnek el bűnt (nem szegik meg a tíz parancsolatot és a szeretet kettős parancsát sohasem), ez a hazug, önmagát becsapó embercsoport a Szentírás szerint (vö. 1Jn 1,8-10), - illetve azok, akik semmit sem tudnak az isteni kinyilatkoztatásról saját hibájukon kívül. A másik csoportba azok tartoznak, akik gyakran néven nevezve megvallják bűneiket az Úrnak, és Isten Lelkének az erejével naponta felveszik a küzdelmet azok ellen, hogy Isten kegyelméből végül győzzenek. Ez utóbbiak azok, akiknek az Isten megbocsátott Krisztus áldozata által. Én ebbe a csoportba szeretnék tartozni. Gondolom, kedves olvasó, hogy te is.

Felhasznált irodalom: Újszövetségi Szentírás, ford. Békés-Dalos, Szt. Jeromos B. Társulat, Bp., 1992. / Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Bp., 2002. /Biblia, Kálvin János Kiadója, Bp., 2006. / Biblia, Kecskeméthy István ford., Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.