Messiási próféciák

A Messiáson megnyugszik az Úr félelmének Lelke

2011.11.04.  

Izaiás próféta ezt írta Krisztusra vonatkozóan Jézus születése előtt hétszáz évvel a Szentlélek ihletésére: „Vessző kél majd Jessze (Isai) törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében (Iz 11,1-3 / Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat fordítása, Bp., 2002.).”

Honnan tudhatjuk bizonyosan, hogy ez a jövendölés valóban a názáreti Jézus Krisztusra vonatkozik? Onnan, hogy Jessze Dávid apja volt, a Messiásnak pedig Dávid családjából kellett születnie az Írások szerint. Mária, Jézus anyja is Dávid családjából való volt, nemcsak Jézus nevelőatyja József, különben a korabeli szokások szerint össze sem házasodhattak volna (vö. Lk 1,27; 2,4). Ennél súlyosabb érv az, hogy maga Jézus Krisztus azonosította magát Dávid gyökerével és sarjával a Jelenések könyvében, amikor ezt mondta: „Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága (vö. Jel 22,16).” Az izaiási „törzsök” vagy „csonk” azonos a „gyökér” fogalmával, a „hajtás” (héberül: nezer) pedig az „ág” kifejezéssel. Mit jelenthet ez a kép, hogy „én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága”? Jézus ezt a kifejező hasonlatot egy alkalommal egy másik formában így fogalmazta meg a farizeusok számára: Ha Dávid Urának hívja a Messiást, mi módon lehet a fia (vö. Mt 22,41-46)? Erre az írástudók egy szót sem feleltek neki. Vajon miért? Jézus itt a 110-dik Zsoltár első versét idézte nekik, amely így szól: „Mondta az Úr az én Uramnak, ülj az én jobbomon, amíg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá.” Jézus kérdésének lényege ez volt: Hogyan hívhatja Dávid a Szentlélek által a Messiást Urának, amikor a Messiás az ő fia? Hiszen a zsoltárban azt olvashatjuk, hogy „mondta az Úr az én Uramnak”. Az egyik Úr az Atya, de ki a másik Úr? Hát a másik, az Krisztus még a megtestesülése előtt, tehát Jézus valóságos Isteni személy az Atyával együtt. Arról van szó, hogy Krisztus Dávid teremtője az Atyával együtt. (vö. Kol 2,9; 1,15-17; 1Kor 8,6; Jn 1,1.14.18; Róm 9,5; Zsid 1,8: ho teosz; Iz 9,6: erős Isten; Jn 5,23; Fil 2,6 stb.) Ezért Ura Dávidnak, és mivel a Messiás emberré lett, és Dávid családjából született, ezért Dávidnak a fia (leszármazottja) is ugyanakkor (vö. Róm 1,3). A farizeusok, hogy ha őszintén válaszolnak a nekik feltett kérdésre, akkor el kellett volna ismerniük a 110-dik Zsoltár első verse alapján Jézus istenségét, de inkább nem válaszoltak, mert nem akartak engedelmeskedni az Emberfiának.

Azt olvastuk a Messiásról, hogy megnyugszik rajta az Úrnak Lelke. Milyen különös megjegyzés ez, hogy „megnyugszik”. Tehát a Szentlélek nem csak alkalmi vendég lesz Jézus szívében, mint a legtöbb keresztény ember esetében. Vajon tényleg beteljesedett az, hogy Jézuson megnyugodott a Szentlélek? Ezt mondta Keresztelő János: „Láttam a Lelket leszállani az égből, mint egy galambot, és megnyugodott őrajta. … Aki engem elküldött, az mondta nékem: akire látod a Lelket leszállani és rajta megnyugodni, az az, aki keresztel Szentlélekkel (vö. Jn 1,32-34).” Az Úrnak Lelke tehát megnyugodott Krisztuson. Ezért Jézus nemcsak a Szentlélektől fogantatott valóságos isteni személy az Atyával együtt, hanem olyan személy, akin mint Emberfián is meg tudott nyugodni a Lélek, mert ő bűnt sohasem követett el. A Szentlélek akkor távozik az emberi szív ajtaján kívülre, amikor valaki bűnt követ el, mert Isten bűnnel együtt nem lakik. Krisztus esetében mivel ő nem követett el bűnt az Atya elmondhatta, hogy „Ez az én szeretett fiam, akiben én gyönyörködöm (Mt 3,17).”

Jézus a benne hívőknek is megígérte a Szentlelket, akkor, hogy ha megtartják az ő parancsolatait: „Ha szerettek engem, az én parancsolataimat megtartsátok, és én kérem az Atyát és más Vigasztalót (páráklétosz) ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad (vö. Jn 14,15-17 és 14,23-24.26 / Károli fordítása).”

Ha megtartjuk Jézus parancsait, akkor a Szentlélek nálunk lakik és bennünk marad Jézus szavai szerint. Ne felejtsük el, hogy „az Isten nem személyválogató” (ApCsel 10,34; Róm 2,11), és „akiben nem lakik Krisztus Lelke, az nem az övé” (Róm 8,9b), még ha kereszténynek tartja is magát, vagy mások annak tartják.  Jézus megígérte még azt is, hogy ha tanítványait az ő nevéért bármikor üldözni fogják, akkor ilyen esetekben a Szentlélek különleges módon fog megnyugodni a Krisztusban hívőkön (vö. 1Pt 4,12-16; a 14-dik vers.), sőt abban az órában már nem a hívők szólnak, hanem az Atyának Lelke szól belőlük (vö. Mk 13,9-11; Lk 21,12-15).

Az izaiási jövendölésből még „az Úr ismeretének és félelmének lelke” kifejezéseket emelném ki, mivel főleg az utóbbival sok félreértés és homály van még a hívő emberek felfogásában is. Mire utal az, hogy Jézuson megnyugszik az „Úr ismeretének lelke”?  Arra, hogy Jézus az Atyától jött és hogy Ő valóban ismeri az Atyát. Például ezeket mondta: „amint az Atya tanított engem, úgy szólok” (Jn 8,28b), „én ismerem őt és az ő beszédét megtartom” (Jn 8,55b), „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58), „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), „senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). „Kijöttem az Atyától, és jöttem e világba: ismét elhagyom e világot, és elmegyek az Atyához” (Jn 16,28). Jézus személyes életközösségből és minden ismeretet felülmúló tapasztalatból ismeri az Atyát, ezért mondhatta azt, hogy „maga az Atya szeret titeket” (Jn 16,27). Az Isten megváltási tervének kikerülhetetlenül fontos része az, hogy Jézus a szavaival és az élete példájával, valamint áldozatával mutassa be az Atyáról, hogy Ő a szeretet. E nélkül a bűneiben vergődő embernek sosem lenne bizalma Istenben. Annyira fontos ez a valódi biblikus és Jézus személye és áldozata által bemutatott Istenismeret, hogy ezen az ismereten állhat vagy bukhat az üdvösségünk (vö. Jn 17,3). Nem olyan értelemben, hogy ha megismerem az Istent, akkor üdvözülök is, hanem abban az értelemben, hogy ha megismerem az Írás és a hit valós tapasztalatai által, hogy az Isten erkölcsi lénye tökéletes, akkor ez a szentség felébreszti bennem a vágyat arra, hogy Isten szavának engedelmeskedjem, mert ez a legjobb nekem és a világmindenség minden lényének egyaránt. Amint meglátom a tízparancsolat tükrében (2Móz 20,1-17) a saját erkölcsi állapotomat, az élő Istenhez kiáltok - bűneim bocsánatáért és az azokból való szabadulásért, - és Ő Fia, Jézus által lehajol hozzám és meg fog szabadítani, ha én ebben az Istenhez való kiáltásban állhatatosan kitartok (vö. Mk 13,33-37). Ez fogja munkálni bennem azt a lelkületet, hogy a másik embert szeretni tudjam.

A Messiáson megnyugszik az Úr félelmének lelke. A Szentírás szerint egyértelmű, hogy nem Istentől való félelemről van itt szó, mert „a szeretetben nincsen félelem” (1Jn 4,18). Mit jelenthet ez a kifejezés? Az Újszövetségben két görög szó is van, amit helyesen istenfélelemnek fordíthatunk, ez az „eulábejász” és az „euszábejá”. Az „eu” a szó elején azt jelenti, hogy „jó”. Az „euángelion” azt jelenti, hogy jó hír, örömhír. Ehhez hasonlóan az istenfélelem egy pozitív érzés és magatartásforma, amely Isten iránti tiszteletet, mélységes csodálatot és hódolatot fejez ki. Magyarul a leginkább Istenbe vetett hitet jelent, amennyiben azt helyesen értjük. Salamon király, a valaha élt legbölcsebb uralkodó az élete végén így összegezte az ember legfőbb feladatát: „az Istent féljed, és az ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fő dolga (Préd 12,15)”.  Ebből is láthatjuk, hogy az istenfélelem és az Isten parancsolatainak a megtartása mennyire összetartozik. Az Istent félni tehát azt jelenti, hogy a parancsolatait megtartani. Még ezt is olvashatjuk a Szentírásban: „Az Úr félelme a gonosznak gyűlölése” (Péld 8,13). Akinek valódi istenfélelem él a szívében, az nem alkuszik meg a bűnnel, hanem menekül tőle és az Isten jelenlétében akar élni. Ezt erősíti meg Jób könyvében az Úr is, amikor ezt mondta Jóbról a sátánnak: „Észrevetted-e az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő (Jób 1,8).” Az istenfélő és a bűngyűlölő tehát összetartozik. Az embereknél ez teljesen a feje tetejére állt a bűn következtében. Az emberek általában szeretik a bűnt, de gyakran megvetik a bűnöst. Azt mondják sokan, hogy szeretik az Istent, de a bűneikkel együtt akarnak üdvözülni, mert a bűnös szokásaikat nem hajlandók Isten erejével letenni. Az istenfélelem szóhoz még hozzátartozik az is, amit Ábrahám lelkülete kifejezett akkor, amikor Isten iránti szeretetből és engedelmességből kész volt a fiát is feláldozni. Az Úr (angyala) kiáltotta neki az égből: „Ne nyújts ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem (Ter 22,12).” Ebből a bibliai versből értjük meg azt, hogy az istenfélelem Isten mindenek-fölötti szeretetét is jelenti, és olyan belé vetett hitet, amely képes arra, hogy Izsákot a halálból is feltámassza. Erről a Zsidókhoz írott levélben szól az Isten igéje: Zsid 11,17-19

Amikor ezeket a szentírási összefüggéseket megláttam, önkéntelenül tettem fel magamnak a kérdést, hogy ezek alapján van-e bennem valódi istenfélelem? Ezek a Szentírásból vett mondatok arra jók, hogy távlatokat nyissanak meg előttünk a hitéletben és nem arra, hogy folyton mindenkihez viszonyítgassuk magunkat. Jézus ugyanis annak az apának a fián is segített, aki így kiáltott fel: „Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!” (vö. Mk 9,24b). Tény az, hogy a valódi biblikus és az élet tapasztalataiból vett istenismeret és istenfélelem szorosan összetartozik, egyik a másiktól el nem marad. Aki nem ismeri, vagy félreismeri az Istent, az hogyan is tudná Őt szeretni? Éppen ezért a legfontosabb minden időben és korban az örökkévaló evangélium hirdetése (Jel 14,6; Mt 24,14). Mindez csak akkor lehetséges, hogy ha megnyugszik rajtunk, hívő embereken az Úrnak Lelke, a bölcsességnek és értelemnek lelke, a tanácsnak és hatalomnak lelke, és az Úr ismeretének és félelmének lelke. Az Úr Jézus pedig azt ígérte, hogy az Atya mindenkinek készségesen ad Szentlelket, akik csak kérik tőle (vö. Lk 11,13). Ezért, legyünk bizalommal minden körülmények között a mi Atyánk és a mi megváltó Krisztusunk iránt.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, (szerk.) Varga Zsigmond J., Kálvin Kiadó, Bp., 1996.