Életképek Jézus életéből

A „Miatyánk” imádságról (III. rész)

2011.09.20.  

Jézus mintaimának szánta a Miatyánk imádságot, ezért az egymás után következő kérések sorrendjének is van jelentősége. A legtöbb hívő ember imája önmaga körül forog: „Add Uram, hogy ma jól menjenek a dolgaim”, … „hogy legyen egészségem”, … „hogy sikerüljön a vállalkozásom”, … „hogy a mindennapi kenyerünk meglegyen a családunk asztalán”, … „hogy a számlákat tudjam kifizetni”, … „hogy legyen munkám”, stb. Ezek valóban fontos kérések. Egyetlen hibájuk az, hogy valamennyi csak rólam vagy a közvetlen szeretteimről szól. Nekünk, az önzés törvényében élő embereknek ez így természetes. Jézus azonban, amikor imádkozni tanít, akkor önmaga gondjai fölé akarja emelni a hívő embert.

Előbb szólítsuk az Istent Atyánknak úgy, ahogyan Jézus is tette, majd függesszük figyelmünket a mennyre, és ne a földiekre. Ezután, kérjük tőle, hogy úgy tudjunk élni, hogy megszentelődjön az Ő neve a mi életünkben, hogy eljöjjön az Ő uralma, hogy meglegyen az Ő akarata „amint a mennyben, úgy a Földön is”. Csak a megszólítás és az első három egyetemes kérés után tér rá az Üdvözítő arra, ami nekünk itt a földi életben a legfontosabb: arra, hogy „a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt 6,11). Vajon miért? Azért mert a hívő ember személyes kapcsolatot ápol folyamatosan az Istennel, és ez fontosabb, mint az „adok-kapok viszony”. A Teremtőnk nem kiszolgáló a sarki közértben, akihez elmegyünk kenyeret venni vagy kérni, amíg lesz, amiből megadni az árát, hanem szerető Atyánk, akinek az a vágya, hogy a bűn és a halál sötét völgyéből megszabadítson és a Krisztusban végbement megváltást teljessé tegye minden Krisztusban hívő és Istent kereső ember életében. Jézus arra tanított, hogy „először keressétek az Istennek országát és az ő igazságát”, és a többit megkapjátok (Mt 6,33), és hogy jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek, mielőtt kérnétek (vö. Mt 6,32).

Ezek után az a kérdés vetődik fel, hogy „miért kell kérni az Atyánktól a mindennapi kenyeret, amikor úgy is megdolgozunk érte”(?), hiszen ez jár a munkánkért. Ebben van igazság, de a valóság ezzel szemben az, hogy a Teremők az, aki életet ad minden élőlénynek, és aki Krisztusnak a hatalma szavával tartja fenn a mindenséget (vö. Zsid 1,3). Minden, ami terem, nemcsak a munkánk gyümölcse, hanem Isten áldása is. Amikor majd eljönnek Jézus szavai szerint a nagy nyomorúság napjai (vö. Mt 24,7-8), a gőgös, Isten nélkül élő ember elgondolkozhat azon, hogy a munkája nyomán és a pénze után is miért lesz szűkében. Azért, mert nem adta meg a teremtő Istennek a dicsőséget, és az Istent, nem mind Istent ismerte el, és néki hálákat nem adott (vö. Róm 1,21). Bár nem bíztató, amit írok, de a napi híreket hallgatva már nem is annyira hihetetlen, hiszen a búza és a gabona világpiaci ára pár napja magasba ugrott. Ám mi várható akkor, amikor a kőolaj kitermelése nagyban csökkenni fog, mert már nem éri meg kitermelni azt, miközben a nem kőolaj, földgáz és kőszén alapú energiát előállító eszközeink világszinten a kereslethez viszonyítva pár százalékon állnak? A mindenható Isten azonban a benne bízó és az őt szolgáló ember számára még a legnagyobb nyomorúságban is megígérte a kenyeret és a vizet: „az magasságban lakozik, kőszálak csúcsa a bástyája, kenyerét megkapja, vize el nem fogy (Iz 33,16)”. Az Isten igéje nem azt írja, hogy a hívő embereknek nem lesz részük szenvedésben és nehézségben, és hogy sosem fog senki sem éhes lenni közülük (vö. Jel 7,13-16), csupán azt, hogy a világunk legnehezebb óráiban is végül a „kenyerét megkapja és vize el nem fogy”. Ezt a mindenható Isten biztosítja a benne bízók számára az utolsó nyomorúságos időben, mielőtt Krisztus az ég felhőin az angyalai kíséretében visszatér. Izaiás próféta szerint eljön az idő, amikor „gyászol a must, elhervad a szőlő” (Iz 24,7), és megcsal az olajfa termése, „elhervadnak a föld népének nagyjai, a Föld megfertőztetett lakosai alatt, mert áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök szövetséget” (Iz 24,4b-5). Tehát a kialakuló válságos állapotok oka a törvényszegés, az Isten örök szeretettörvényének az áthágása (vö. Mt 22, 36-40), amelyet tételesen a tíz parancsolatban adott az Úr, kötelező érvénnyel minden időkre nézve (vö. Kiv 20,1-17). Az önzés, a kizsákmányolás, valamint a Föld kiszipolyozása (azért hogy a Föld lakosságának kevesebb, mint egyharmada fogyasszon, és feléljen mindent), nem fog következmények nélkül maradni. Azért reményt is ad az Isten igéje a Szentírást kutató ember számára, mert remény nélkül élni nem lehet, az Isten szavának ígérete azonban bizonyos, abban mindenkor megbízhatunk. Az özönvíz után megígérte az Úr, hogy „amíg tartanak a Föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal” (Ter 8,22). A globális felmelegedéssel azt tapasztaljuk évről évre, hogy tavasz és ősz hamar elillan; olyan gyors az átmenet a télből a nyárba, a nyárból a hideg időbe, hogy ezt minden ember érzékelheti. Érdemes odafigyelni az idézett bibliai részre, mert a Teremtőnk a Földünk fennállásának a végéig csak a nyarat és a telet ígérte meg az évszakok közül. Ennél többet nem mondhatunk, csak amennyit a Szentírás ír. Tehát vetés és aratás is lesz valamennyi.

„A mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Kérjük ezt a mennyei Atyánktól, de dolgozzunk is meg érte! És hogy ha bőségben vagyunk, vagy van egy kis többletünk, akkor adjunk abból annak, akinek kevesebb jutott, és ezt úgy tegyük, hogy akinek adjuk, az sose érezze magát megalázó helyzetben. Gondoljunk Pál apostol szavaira: „nagyobb öröm adni, mint kapni.” És amit egynek a legkisebbekkel tettünk, azt az Úr Jézusnak tettük az ő szavai szerint (vö. Mt 25,40).

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek” (Mt 6,12). A „Miatyánk”-nak ezzel a kérésével Krisztus a mindenkori tanítványok kezébe adta a mennyek országának a kulcsát. Gyakorlatilag minden egyes ember saját maga döntheti el, hogy Isten országának a polgára lesz, vagy sem. Ha mi megbocsátunk az ellenünk vétőknek és kérjük a bűneink bocsánatát a jó Istentől, akkor az Isten, Krisztus helyettes áldozatára való tekintettel megbocsátja a mi bűneinket is. Ahogyan mi megbocsátunk, akképpen nekünk is meg fog bocsátani az Atya. Ebben az esetben a megbocsátás nem egy érzelmi odafordulás, mert az égbekiáltó bűnöket érzelmileg aligha lehet feldolgozni azok részéről, akik azokat elszenvedték, hanem akarati döntés, amelyhez vagy igazodik az érzelem, vagy nem. A lényeg az, hogy „meg akarok bocsátani”, és hagyom az egész ügyet az igazságosan ítélőre (vö. Róm 12,19; MTörv 32,35). A Mindenható figyelmeztet és meg is vigasztal: „enyém a bosszúállás, én majd megfizetek” (Zsid 10,30). Amint az ajtó a sarkain, úgy fordul meg a megbocsátani tudáson a keresztény életünk. Ha nincsen bennünk Isten ígéreteibe vetett őszinte hit, nem fogjuk elengedni a másik ellenünk elkövetett bűnadósságát. Aki pedig haragszik és neheztel, az megmérgezi a saját lelkét, mielőtt a másiknak ártana, előbb önmagát teszi tönkre. A harag Isten Lelke nélküli állapot, és a démoni világ ráhatásának következtében gyűlöletté fokozódhat. Ez pedig már a gyilkosság előszobája. János apostol írja, hogy: „aki gyűlöli az ő felebarátját, mind embergyilkos az” (1Jn 3,15). Aki viszont megbocsát, az Isten gyermekeihez méltó módon cselekszik, és az Atyának a kedves gyermeke, mert bemutatja a világnak az Isten irgalmát és szeretetét (vö. Mt 5,44-48); hitével pedig azt a meggyőződését juttatja kifejezésre, hogy az Isten elég hatalmas ahhoz, hogy előbb vagy utóbb, de igazságot szolgáltasson neki.

„És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” (Mt 6,13). Helyesebb, ha így adjuk vissza a mondat első felét: „és ne engedd, hogy kísértésbe essünk …”. Ezt a helyreigazítást az eredeti szöveg is igényli, de a Szentírás egészének a tanítása is. Miért? Azért, mert „az Isten senkit sem kísért”, az embert nem Isten részéről éri a kísértés a bűnre (vö. Jak 1,13), hanem a sátán, az elbukott angyalfejedelem részéről (vö. Ez 28,14-15). Isten megpróbálhat minket azáltal, hogy megenged az életünkben nehézségeket és szenvedést, de mindezt csakis az üdvösségünk érdekében teszi. Mint ahogyan az arany a kohóban magas hőfokon válik szét a salaktól, a szenvedésnek is lehet ilyen tisztító ereje. Amennyiben a szenvedő ember az Istennel marad imában, ellene való lázadás nélkül, ezzel minden körülmények között hitet tesz arról, hogy bízik benne és szereti Őt (vö. Róm 8,28). Mint ahogyan a szenvedő Jób nyilatkozta: „ha megöl is engem, én benne bízom” (vö. Jób 13,15-t a Kat. Szent Jeromos Bibliatársulat fordítását). Végül, de nem utolsó sorban Istennek van hatalma arra, hogy a benne bízó és hozzá kiáltó embert a gonoszléleknek a hatalmából is megszabadítsa, amennyiben Jézus Krisztus nevét hittel segítségül hívja, és ebben ismételten kitartó marad. Egyes esetekben Jézus szerint az imán kívül szükség lehet böjtre is (vö. Mk 9,29). Jó, hogy ha két-három hívő keresztény ember együtt tud imádkozni azért az emberért, akinek szüksége van szabadulásra, mert Jézus szerint, ha ketten vagy hárman valamit kérnek az Ő nevében, azt megadja nekik. Krisztus Urunk megígérte, hogy ha megtartjuk az Ő parancsait, kérhetünk bármit az Atyától az Ő nevében, mert megadja nekünk (vö. Jn 14,14-15).

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Bibliatársulat, Bp., 1997./ Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Bp., 2002. /Biblia, Kálvin János Kiadója, Bp., 2006. / Biblia, Kecskeméthy István ford., Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.