Krisztus példázataiból

A tengerbe vetett háló

2011.09.20.  

„Hasonlít a menyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák, nekiülnek és a javát edényekbe válogatják, a hitványat pedig kiszórják. Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz (Mt 13,47-50; Szent István Társulat Katolikus fordítása).”

Bár a Székelyföld messze van a tengertől és a tengerbe vetett hálótól, a jelképet mégis mindenki megérti. A háló, amely mindenfajta halat összefog, nem lehet más, mind az evangélium hirdetése. Ennek nyomán gyűjtetnek egybe a krisztushívők. A háló azért nem lehet az Isten országa, mert az ítélet az igazak fölött még az Isten Országába való belépés előtt meg kell, hogy történjen. Jézus példabeszédében előbb megtelt a háló, és csak ezután válogatják szét a jó halakat a hitványaktól. Ez a kép párhuzamos „a búza és a konkoly” példázatával (vö. Mt 13,24-30) abban a vonatkozásban, hogy a búza és a konkoly együtt nő fel az aratásig. Csak az aratáskor, - ami az ítéletet jelenti,- választják szét a búzát a konkolytól. A tengerbe vetett háló esetében is ugyan ezt látjuk. A szétválasztás a világ végén fog megtörténni Krisztus második megjelenése előtt közvetlenül. És ez a szétválogatás mind az elhunytakra, mind az élőkre vonatkozik, azokra az élőkre, akik élve érik meg az Üdvözítő visszajövetelét úgy, mint kozmikus és valóságos eseményt.

Az ítélet első mozzanata, hogy a jó halakat edényekbe gyűjtik. Az ítélet első szakasza a Krisztusban hívő igazak fölötti ítéletre és végül az örök életre való feltámadásukra, vagy az elváltozásukra és elragadtatásukra vonatkozik (1Tessz 4,13-17; 1Kor 15,23). Ők azok, akik felmentő ítéletet kapnak Krisztus érdemeire való tekintettel, mivel bűneiket már megbánták és megvallották, és azoktól el is határolódtak e bensőjükben. A példázat csak tömören közli a lényeget. Az a tény, hogy előbb a jó halakat gyűjtik edényekbe, és a hitványakat kidobják, két dolgot is jelent. Egyrészt jelenti azt, hogy az ítélet előbb az Isten egyházán, azaz, az Isten hívő népén kezdődik el (vö. 1Pt 4,17-18), - másrészt jelenti azt is, hogy előbb az elhunytak és ezt követően az élők fölött történik meg (vö. Jel 20,12-13). A királyi menyegzőről szóló példázatban mielőtt elkezdődne a menyegző, a király megtekinti a vendégeket. Ez a megtekintés, a vendégek megvizsgálása már az ítélet első mozzanata. Akin nincsen menyegzői ruha, azt kivetik a külső sötétségre (vö. Mt 22,11-13). Tehát, mielőtt elkezdődne a vacsora, a Bárány (Krisztus) menyegzője a menyasszonnyal, az üdvösséget kapott hívőkkel, azelőtt a király (az Atya) megtekinti a vendégeket.

A már idézett szentírási szakasz szerint: „itt az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Istennek egyházán: ha pedig először mirajtunk kezdődik, mi lesz azoknak a végük, akik nem engedelmeskednek az Isten evangéliumának (1Pt 4,17-18)”. Az ítéletnek még Krisztus visszatérése előtt végbe kell menni, ezt azért hangsúlyozom, mert könnyen összetévesztjük az ítélet kihirdetését az ítélet folyamatával. Isten számára nem lehet egy pillanat az ítélet, mert az a mennyei el nem bukott szellemi lények bevonásával történik. Ők pedig nem istenek, hanem teremtmények. Az üdvtörténetben pedig az angyaloknak is szerepük volt, feladatuk van és lesz. Ezt maga Jézus erősítette meg éppen a tengerbe vetett hálóról szóló példázatában is. Az angyalok szemlélői, és olykor Isten parancsára aktív beavatkozói a földi eseményeknek (vö. Ef 3,9-10; ApCsel 12,1-10). A feltámadt Krisztus pedig, ezt mondja a Jelenések könyve végén: „És íme, hamar eljövök, és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek amint az ő cselekedete lesz (Jel 22,12; Iz 40,10).” Tehát Krisztus, amikor visszatér, a jutalma már vele van. Az ítéletet már meghozva érkezik. A juhok és a kosok szétválasztása (vö. Mt 25,31-46) tömören mutatja be az ítéletet, egyébként szétfeszítené a példázat kereteit. Ez utóbbi esetben arról van szó, hogy milyen alapon, milyen mérce szerint történik meg a szétválasztás és az ítélet. Ezt pedig Krisztus így fogalmazta meg: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek velem tettétek, vagy velem nem tettétek.” Ebben a példázatban ez a döntő és nem az, hogy az ítélet hogyan fog végbemenni. Velünk az Úr azt közölte, hogy mi alapján leszünk megítélve, mert ez tartozik ránk, és nem azt, hogy ez az ítélet milyen módon fog végbemenni. Ez utóbbi őrá tartozik.

Az Isten részéről az ítélet tehát egy folyamat. Krisztus minden egyes ember életét, gondolatait, szavait és cselekedeteit, de főként a belső indítékait vizsgálja meg. Azt akarja látni, hogy az Istennek konkrétan az egyes ember iránti szeretete, Krisztus áldozata, kit mennyire késztetett őszinte megtérésre, és Isten és embertársai iránti viszont-szeretetre. Azok a bűneink, amelyeket megbántunk és megvallottunk, azok előttünk mennek az ítéletre, és azok eltöröltetnek Krisztus érdemeiért; azok, amelyeket nem bántunk meg és nem vallottunk meg, azaz megalkudtunk vele, vagy letagadtuk őket, azok követnek bennünket az ítéletre, és azok alól már nem lesz felmentés (vö. 1Tim 5,24). Minden ember kiváltsága, hogy még ma, és most a bűneivel Krisztushoz menjen, mert Ő meghalt minden ember minden bűnéért, azért, hogy ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A Szentírás azonban tud megelőző és helyi jellegű, egyes városokat érintő Istenítéletekről is, ilyen volt például Szodoma és Gomora elpusztítása (vö. Ter 19). Amikor ezeknek a városoknak a gonoszságuk betelt és az emberek megkeményedtek a bűneikben, Isten már nem tudott tenni semmit sem értük ugyan úgy, mint a globális vízözönkor Nóé idején. Amikor a Föld betelt erőszakoskodással (vö. Ter 6,11), és az ember szívének gondolata szüntelenül csak gonosz lett (vö. Ter 6,5), akkor százhúsz évi evangéliumhirdetés után bekövetkezett az ítélet. A szeretet Istene megengedhet a közeljövőben is nagy „bűnös” városokat érintő fenyítő ítéleteket, azért, hogy az emberek el kezdjenek gondolkodni, és keressék a természet Urát, a teremtő Istenüket. Ezek a természeti katasztrófák egyrészt a bűn következményei (lásd New-Orleans, Délkelet Ázsiai szökőár, Haiti, stb.) amely a globális felmelegedéssel is tetten érhetők, másrészt a sátán munkája, „aki kezdettől fogva hazug és gyilkos” (vö. Jn 8,44). Isten egy idő után visszavonhatja őrző védő kezét bizonyos helyekről és városokról a felhalmozott bűnök miatt. Ilyenkor a sátán és a démonai kezdik meg a pusztító és romboló tevékenységüket. Ahonnan az Isten Lelke visszavonul, ott semmi jó nem várható. Azonban ezek a kisebb-nagyobb figyelmeztető ítéletek is az Isten kegyelmével elegyítettek egészen a vég ideéig. Nyilvánvalóan ez utóbbi ítéletek nem tartoznak a tengerbe vetett háló példázatához, de jelezni akartam az Isten ítéletének tágabb, de még mindig nem a teljes vonatkozását, amelytől most eltekintek.

Az ítélet második mozzanata az, hogy a hitvány halakat kidobják. Önmagában a „hitvány” szó is döbbenetes. Azt jelenti, hogy nem jó semmire, csak elégetésre. Az ember annyira le tud aljasodni a bűneiben, hogy még emberi mivoltából is kivetkőzik. A sátán így nyomja vonásait a bűneivel azonosult ember jellemére, hogy az végül teljesen az övé, azaz a halálé legyen. Ez a legszomorúbb dolog a példázatban. Azért a legszomorúbb, mert lesznek emberek, sőt egész tömegek, akik megvetették és megvetik ma is Krisztus értük hozott áldozatát: „Tömegek, tömegek az ítélet völgyében! Mert közel van az Úrnak napja az ítélet völgyében (Joel 3,14)!” – írja Joel próféta. Döbbenetes pillanatkép-prófécia, amely önmagáért beszél.

A példázatban az a kép, hogy a hitvány halakat kidobják, és tüzes kemencében elégetik, ez a kárhozottak végső megsemmisítésére vonatkozik, ami a végleges és második halál (vö. Jel 20,13-15; 21,8). Ebből már nincsen feltámadás. A „fogcsikorgatás” kifejezést helyesebb „fogak vacogásának” fordítani, ami a rettegésre és a félelemre vonatkozik. Ez arra a borzalmas pillanatra utal, amikor a kárhozatra feltámadott emberek meghalják Krisztus ítéletét, és annak a súlya nehezedik rájuk, hogy az örök elveszésük és haláluk egyedül csak rajtuk múlott.

Ha valamit bedobnak a tüzes kemencébe, az elég és megsemmisül. Isten tökéletes erkölcsi jellemével nem fér össze az örök gyötrelem tana. Ezt a középkori tanítást a Szentírás nem vallja, és nem támasztja alá. Sem azt a tanítást, hogy mindenki üdvözülni fog. Mind a búza és a konkoly példázata, mind a tengerbe vetett háló példázata alapján világosan láthatjuk Jézus ajkáról, hogy két tábor lesz: az üdvözülendők és az örök elveszésre ítélt emberek csoportja. Az evangéliumban maga Jézus is kétféle feltámadásról beszél: az élet feltámadásáról és a kárhozat feltámadásáról (vö. Jn 5,28-29), ezt a két feltámadást időben főként a Jelenések könyve választja el egymástól (vö. Jel 20,4-6; Dn 12,2). Csak rajtunk múlik az, hogy igényeljük-e hitharcaikban a Szentlelket és Isten segítségével a bűnnek ellenállva krisztusi jellemet formálunk-e ki magunkban mások szolgálata során, vagy pedig nem. Csupán ezen múlik az, hogy a „jó halak” közé vagy a „hitványak” közé kerülünk, mert az Isten nem személyválogató (vö. ApCsel 10,34; MTörv 10,17)! Krisztus bizonyára megkérdezi tőlem is és tőled is kedves olvasó: „Testvérem, mi az, amit még meg kellett volna tennem érted, a te üdvösségedért, amit nem tettem meg?”

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.