Idők jelei

Ami Jónásnak lehetetlen, az Istennel együtt lehetséges

2012.12.09.  

Urunk Jézus Krisztus a végidőre vonatkozó beszédében így szólt: „Az Isten országának ezt az evangéliumát hirdetni fogják az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jön el a vég.” (vö. Szt. István Társulat Kat. fordítását és Károli Gáspár fordítását: Mt 24,14)

Mielőtt Jézus az ég felhőin visszatért volna a mennybe, a tanítványainak az egész világra kiterjedő megbízatást adott, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népet, kereszteljék meg őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit Krisztus parancsolt nekik, és ígérete szerint Ő mindennap a tanítványokkal lesz a világ végezetéig (vö. Mt 28,19-20).

Jézus missziós parancsa ma is érvényben van. És a világunknak ebben a válságos időszakában különös hangsúlyt és jelentőséget kap ez a megbízatás, mivel Jézus szavai szerint „Isten Országának ez az evangéliuma hirdettetik”; vagyis az az örömhír, amelyet Jézus hirdetett, és amelyet a saját személyében, tanításában, keresztáldozatában és feltámadásában mutatott be. Ez magában foglalja Isten megváltási tervét, az ember bűnből és a halálból való szabadítását, az ítélet folyamatát, Krisztus főpapi szolgálatát, Jézus második eljövetelét, az igazak feltámadását és az élő igazak elváltozását és elragadtatását, az ezer éves időszakot a mennyben, … és végül az újjáteremtett Földet, ahol majd „igazság lakozik” (2Pt 3,13). Ez minden ember számára valóban örömhír, mert az összes fölmerült problémának, igazságtalanságnak, betegségnek és nyomorúságnak – beleértve a halál alvását is – csak Isten tervében és szeretetében van megoldása. Emberi megoldás a bűn és önzés törvényének rendezésére nincsen. Istennek azonban minden lehetséges (vö. Mt 19,26), az is hogy egyszer kitisztázza ezt a véráztatta történelmet, lezárja azt, és egy bűntől soha többé nem érintett szeretetteljes és igazságos világot hozzon létre azokkal, „akik méltókká tétetnek” (Lk 20,35) erre Jézus Krisztus által. 

Krisztus második visszajövetele előtt tehát Jézus szavai szerint végbe kell mennie egy Szentlélektől kísért, az apostoli idők óta nem látott, nagy erejű evangéliumhirdetésnek (vö. Mt 24,14; Jel 14,6). Ez nem valamely egyházi tanításoktól „megterhelt” evangélium lesz, hanem az, amelyet Krisztus hirdetett, és amely egykor „a szenteknek adatott” (vö. Júd 1,3). Ez az evangéliumhirdetés egyben ennek a világnak szóló utolsó figyelmeztetés is lesz annak érdekében, hogy az (akkor) élő minden egyes személy dönteni tudjon a teremtő Isten és az ő szeretetörvénye (vö. Mt 22,37-40; Kiv 20,1-17) mellett, vagy ellen. Jézus szavai és a Szentírás több igeszakaszában történő kinyilatkoztatása nyomán nem titok az, hogy a világunk a bűnök, a törvényszegések és a sokszoros visszaélések nyomán egy végső nagy válságba fog torkollani, ami nemcsak gazdasági, de társadalmi, ökológiai és mindenre kiterjedő válság lesz (vö. Mt 24,6-8. 19-25; 1Tessz 5,3; Ám 6,3; Iz 24; 26,20-21). Ennek az előjelei már érezhetőek. Ez nem pesszimizmus, hanem csupán bibliaismeret eredménye. Az emberek azonban sokkal inkább azt szeretnék hallani, hogy minden rendbe fog jönni. Én is azt mondom, hogy rendbe jön, de ez csak Krisztus második eljövetelének a következtében történik meg és nem egy nagy globális összefogás eredményeként. A világban lévő válságok az emberiséget, a politikai és vallási hatalmakat szükségszerűen egységbe kovácsolják majd, mert a világméretű problémákra globális válaszokat kell adni és azt egységesen és a világunk minden pontját érintően kell megtenni ahhoz, hogy az hatékony legyen. Ez teljesen logikus és érthető. Így ez a folyamat visszafordíthatatlan. Azonban a Szentírás szerint ez a nagy összefogás nem fogja meghozni a várt eredményt (vö. Jel 17,1-18; Dn 7,8.19-26; 11,36; Iz 24,4b: „elhervadnak a föld népének nagyjai” / Károli ford. szerint).

A hamis tanítók, próféták azt fogják hirdetni, hogy minden rendbe jön majd, mert Isten a szeretet és nem hagyta el ezt a világot. Ez lesz a népszerűbb üzenet, mert a legtöbb ember ezt akarja hallani. A Szentlélek által kísért üzenet azonban csak az lehet, ami a Szentírásban van, mert Isten a saját szavának ellent nem mond, és nem mondhat (vö. Zsolt 89,35). „Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit (ApCsel 15,18; Károli ford.).” Az Isten szeretetének és igazságosságának a kézzelfogható jele éppen abban áll, hogy egyszer véget vet minden igazságtalanságnak és botránynak, és megszabadítja azokat, akik az Úr nevét segítségül hívják (vö. Joel 3,5 Szt. Jeromos Kat. ford. szerint; Jel 3,10). Vagyis csak benne bíznak, és örök isteni életében részesíti azokat, akik a történelem folyamán benne hittek, a szavának engedelmeskedtek, és az Istent önmaguknál jobban szerették.

Egy népszerű üzenettel szemben, - amely mögé a világ nagyjainak jelentős része felsorakozik – azt hirdetni, hogy csak Krisztusnál van a megoldás, ehhez az emberi bátorság nem elég. Erre senki sem lenne képes az Isten Lelkének uralma nélkül. És itt jön be a képbe Jónás története. Jónás azt a prófétai megbízatást kapta az Úrtól, hogy menjen Ninivébe, a nagy pogány városba és kiáltson ellene, mert gonoszságuk felhatolt az Úr színe elé (vö. Jón 1,2). Gondoljuk el a helyzetet: elmenni egy nagy, idegen városba, Ninivébe, és azt hirdetni, hogy „még negyven nap és elpusztul Ninive! (Jón 3,4b)”, gyakorlatilag a próféta kigúnyolásával és agyonverésével véget érő vállalkozás. Érthető, hogy Jónás hajóra ülve próbál menekülni az Úr- és a rendkívül kényelmetlen megbízatás elől. Jónás azonban nem számol az Isten végtelen hatalmával, ehelyett magába süppedve alszik a hajó aljában, amíg ki nem derül, hogy éppen őmiatta került a hajó és annak legénysége viharba. Az már nem Jónás érdeme, hogy a hajó legénysége Jónás Istenéhez kiáltott imában, ahhoz az Istenhez, aki „a tengert és a szárazföldet alkotta” (Jón 1,9), mert Istennek a neve Jónással vagy Jónás nélkül is megdicsőül. A próféta azonban teljes elkeseredésében inkább a tengerben végezné, semhogy elmenjen Ninivébe, és kiáltson a város ellen. Ilyen teher az Úr igaz prófétájának lenni az Úr kegyelme nélkül, a jó Isten kezét elengedve élni és sodródni az eseményekkel, és ilyenfajta gondolkodással: „Ha a többség ezt mondja, akkor én is ezt mondom, ha a többiek így cselekednek, akkor én is hasonlóan járok el. Olyan nagy baj azért csak nem lehet. Végül is emberek között élünk, … stb.” Az üzenetet azonban az Úr megbízásából valakinek el kell vinni Ninive lakóinak. A jó Isten különleges kegyelme, hogy nem mondott le Jónásról még ezután sem, pedig találhatott volna helyette akár hány másik embert, de az Úr ilyen: nem mond le rólunk soha, ha csak mi nem utasítjuk el Őt véglegesen. Jónás csüggedésében inkább a tenger habjait választotta, mint azt, hogy Ninive lakóinak a szemébe mondja a bűneiket. Azonban a cethal gyomrában volt ideje három nap és három éjjel végiggondolni azt, hogy a biztos halál-e a jobb vagy az Isten kegyelmére és hatalmára való hagyatkozás. A hal gyomrában imádkozni kezdett és így szólt: „De én hálaadó szóval áldozom néked; megadom, amit fogadtam. Az Úré a szabadítás.” „És szólt az Úr a halnak, és kivetette Jónást a szárazra.” (Jón 2,10-11)

Eldöntötte, hogy megadja, amit korábban fogadott, hogy a prófétai szolgálatot elfogadja, és teljesíteni fogja minden körülmények között. Ilyen szorongattatott helyzetre és a belőle való szabadulásra van szüksége annak a hívő népnek, amelyik az utolsó kegyelmi üzenetet elviszi ennek a világnak. Olyan hittapasztalatra és élő hitre van szükség, amely során az ember mindent és mindenét az Istennek ajánl fel, és csak benne bízik. Ahogy Jónás nem tudott önmagán segíteni a cethal gyomrában, ugyan úgy Krisztus nélkül a hívő ember sem tud semmire sem menni. „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5) – mondta Jézus. Ezt a leckét minden hívőnek meg kell tanulnia, minél előbb, annál jobb. Jónás könyvének szép vonása az, hogy Jónás prédikálására mindenki megtért. Ennek következtében: „Mikor látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, megbánta Isten a rosszat, amelyről azt mondta, hogy rájuk hozza, és nem hozta rájuk.” A végső evangéliumhirdetés következtében is sokan fognak az Isten szavának és örök törvényének engedelmeskedni, de ez mégis létszámban sokkal kevesebb lesz, mint a többség. A bibliai próféciákból tudjuk ezt: „Gyertek, tapossatok, mert tele van a taposó kád, csordultig vannak a sajtók, mert nagy a gonoszságuk. Hatalmas tömeg van az ítélet völgyében, mert közel van az Úr napja az ítélet völgyében (Joel 4,13-14 a Kálvin János Kiadó újfordítása szerint; Károlinál: Joel 3,13-14; lásd még: Jel 19,11-21). Hogy ha hatalmas tömeg van az ítélet völgyében, akkor minden bizonnyal többen lesznek azok, akik elvesznek (vö. Jel 16,1-21) mind azok, akik engedelmeskednek az Isten parancsolatainak. A Szentírásban a szüret, mindig Isten igazságszolgáltató haragját jelképezi, amelyben azoknak lesz részük, akiknek az örök halál lesz az osztályrészük.

Bár Jónás prédikálása százszázalékos eredményt ért el, - mert mindenki bűnbánatot tartott, - a próféta mégsem volt elégedett a helyzettel: „És, igen rossznak látszott ez Jónás előtt és megharagudott.” Azt mondta az Úrnak, hogy „tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú, és a gonosz miatt is bánkódó (vö. Jón 4,1. 2b).” Tehát nem szerette Ninive lakóit; inkább nézte volna végig Isten csapásait a városon, semhogy így a nevetség és gúny tárgyának tegye ki magát. Lám-lám, mégsem következett be negyven nap után Ninive pusztulása, így az Úr szava bohócot csinált belőle, - gondolta magában a próféta. Az Úr azonban egy repkény (vagy tök) elszáradásával tanította Jónást arra, hogy mennyire igazságtalan és nem Isten szerinti a gondolkodásmódja. Jónás szánta a repkényt, amely elszáradt, és amelynek levelei egy napig menedéket nyújtottak számára a tikkasztó Nap sugarai elől. A Mindenható Isten pedig ne szánná azt a várost, „amelyben több mint százhúsz ezer ember van, aki nem tud különbséget tenni jobb és balkeze között, és számos állat?” (Jón 4,10) A „nem tud különbséget tenni …” megfogalmazás arra vonatkozik, hogy nincsen helyes Istenismerete, ami egyedül a zsidóknál volt az Ószövetség idején. Ennek következtében bűnfelismerése és bűnismerete sem teljesen a tíz parancsolatnak megfelelő. Ám minden ember számára ott van a lelkiismerete, ami ha nem torzul el, vagy nem fertőztetik meg (vö. Tit 1,15), akkor alkalmas arra, hogy bizonyos határok között biztos jelzéseket adjon az ember számára. Ezt igazolja az, hogy maga Ninive királya rendelte el a következőket: „kiáltsanak az Istenhez erősen, és térjen meg ki-ki az ő gonosz útjáról és az erőszakosságból, amely az ő kezükben van!” (Jón 3,8) tehát a pogány Ninive lakóinak is volt tudomása arról, hogy az erőszakos cselekedetek nem Isten szerint valók.

Az a hívő nép azonban, amelyik az utolsó kegyelmi üzenetet fogja elvinni a világnak, nem lehet ilyen beszűkült gondolkodású és szeretet nélkül való, mint Jónás. Malakiás próféta így ír erről: „Íme, én elküldöm nektek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jöjjek, és meg ne verjem e földet átokkal (Mal 4,5-6).” Ez kettős prófécia. Egyrészt vonatkozott Jézus első eljövetele előtt Keresztelő János prófétai szolgálatára. Ezt maga Jézus azonosította a Mt 17,10-13-ban; de vonatkozik Krisztus második eljövetele előtti megtérést hirdető, Isten Lelkétől jelekkel és csodákkal is kísért nagy evangéliumhirdetésre is (vö. Joel 2,28-31 / Szt. Jeromos fordításánál: 3,1-4). Illés ebben az esetben is jelképes név: (1) azt jelenti, hogy Illés Lelkével és erejével történő prófétai igehirdetés lesz, és (2) nem egyetlen személy, hanem egy hívő nép (közösség) fogja elvégezni ezt az evangéliumhirdetést (vö. Jel 14,6-12; Jel 10,1-11; Jel 3,21-22). Ennek a hívő közösségnek nagyobb része ma még egyelőre különböző felekezetekben van. Ezen kívül, figyelemre méltó még Krisztus szájából egy prófétai nép megjövendölése, amelyik egy nagy csalódás után is (vö. Jel 10,9-10) prófétai nép marad, mert ismételten felszólítást kap arra, hogy prófétáljon, azaz Isten igéjét prófétai erővel szólaltassa meg: „És mondta nekem: Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek, és nyelvek és királyok előtt (Jel 10,11; Ám 3,7-8).” Ez az a hívő maradék, amelyik arról ismerhető fel, hogy megtartják Isten parancsolatait (vö. 1Jn 5,3), és akiknél van a Jézus Krisztus bizonyságtétele, azaz a prófétaság Lelke (vö. Jel 12,17; 19,10). A másik ismérve az, hogy Isten parancsolatai mellett megtartják „Jézus hitét” is (vö. Jel 14,12). Tehát azzal a hittel támaszkodnak az Atyára, amivel Jézus tette azt, amíg ezen a Földön járt. Ennek a hívő népnek a maradéka ma még alig látszik … (3) Végül pedig az Illés név közvetve utal arra a hitehagyó és bálványimádó korszakra is, amely a Szentírás szerint Illés korát jellemezte, amikor Áchábnak, Izrael királyának pogány felesége Jezabel, szinte az egész népet bálványimádásba vitte (vö. 1Kir 16,29-33; 18,17-19.21). A Szentírás egyetlen tömör mondattal vagy szóval egy egész korszakot tud azonosítani és bemutatni, és az Isten igéjét imádságos lelkülettel olvasó ember előtt annak összefüggései föltárulhatnak.

Ma ez, amit leírtam a végső nagy evangéliumhirdetésről, lehetetlennek látszik, de Isten igéjének ígérete alapján bizonyos (vö. Mt 24,14) . Ami Jónásnak lehetetlen volt egymagában, az Istennek igen is lehetséges Jónással vagy Jónás nélkül is. „Íme, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajon van-e valami lehetetlen nékem?” (Jer 32,27.17b)

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.