Krisztus példázataiból

Az adós szolgáról

2011.09.20.  

Vannak emberek, akik nagy adóságokat halmoznak fel, mivel korábban nem tudtak parancsolni a vagyon és kényelemszeretetüknek. Hiteleket vettek fel, és most évről évre nyögik annak a törlesztését. Némely bank gyakran a hitelbe adott összeg dupláját kéri vissza egy-egy hosszúlejáratú visszafizetés során. Egyes emberek így hajtják szolgaságba a fejüket, miközben azt hiszik, hogy gazdagok. Ha netán szűkössé válnak az anyagi forrásaik, kényszermegoldásokhoz kénytelenek folyamodni. A kényszermegoldások pedig nem minden esetben járnak tisztességes eszközökkel, és ekkor egy újabb szolgaság igájába hajtják a fejüket. Ily módon gyűjti hálójába a pénz szerelmeseit ennek „a világnak a fejedelme” (vö. Jn 14,30).

Jézus példabeszéde az adós szolgáról (vö. Mt 18,21-35) nyilvánvalóan nem a pénzadóságról és annak rendezéséről szól, hanem a könyörülő Istenről és az ember embertársához való viszonyáról, amely végül is meg fogja határozni az Istennek az egyes emberhez való végső viszonyulását. A példázat röviden arról szól, hogy egy királynak egyik szolgája tízezer talentummal tartozott, ami ma több millió forintnak felel meg. A király számadásra szólította az adós szolgát, de az nem tudott fizetni. Könyörgött a szolga, hogy az ura legyen türelemmel iránta, mert mindent vissza fog fizetni. A király megkönyörült ezen a szolgán, és ezen felül, minden tartozását elengedte neki. A szolga kiment és találkozott a szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Megragadta és fojtogatni kezdte azt, hogy adja meg, amivel tartozik. Az könyörgött, de ez a királytól kijött szolga könyörtelen volt, és börtönbe vetette a szolgatársát, amíg az meg nem fizeti neki a száz dénárt. Ez az összeg ma pár ezer forintnak felel meg. Mire akar Jézus minket ezzel a példázattal tanítani és figyelmeztetni?

A példabeszéd előtt Péter megkérdezte Jézustól, hogy napjában hányszor kell az ellenem vétőnek megbocsátani. Úgy gondolta az apostol, hogy hétszer talán elegendő. De mit szólt ehhez a Mester? Jézus válaszában világossá tette, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer, vagyis mindig. Ez azért figyelemre méltó, mert emberileg ez lehetetlen, nem beszélve arról, hogy bőven vissza lehet élni valaki jóindulatával, amikor valaki ilyen magatartást tanúsít. Egyébként ezt tesszük folyamatosan a teremető és magváltó Istenünkkel szemben. Ő megbocsát, és mi minduntalan visszaélünk ezzel a jóindulatú és könyörülő bánásmóddal. Igen, igen, de meddig lehet ezt tenni? Hol érvényesül itt Isten igazságossága, hogy ha a hozzá folyamadónak mindenkor megbocsát? A példázatban a király az Istent jelképezi, az adós szolga engem (és téged), a szolgatárs az embertársamat, aki megbántott vagy visszaélt velem. Azok a szolgák (vö. Mt 18,31), akik jelentették a történteket a királynak, azok a példázatban az angyalok (vö. Préd 5,6-ot Károli fordításában). A napjában hetvenszer hétszer történő megbocsátásra, csak az Isten gyermekei képesek, mert ezt a jó Istentől tanulták meg, és tőle kapják hozzá az erőt. Ez konkrét tapasztalatok sorozata, amelyet a hívő ember átél akkor, amikor az Istennek megvallva bűneit, bocsánatot nyer (vö. Zsolt 51,19 / 34,19). E nélkül az isteni megbocsátás és elengedés nélkül a hívő ember élete „pokol” lenne, mert sohasem lehetne békessége. A nem hívő életet élő embernek, azonban a Szentírás szerint ténylegesen nincsen békessége. Olyan mellette élni, mintha egy napjában többször kitörő vulkán közelében lennénk, amelyik a lávát ránk fröcsköli, vagyis „nincsen békességük, így szól az Úr, az istenteleneknek!” (Iz 48,22). Akinek pedig nincsen békessége, az nem is lehet boldog, mert a boldogság alapvetően békesség, hála, megelégedés, öröm, és ezek csak a Szentlélek gyümölcsei lehetnek (vö. Gal 5,22) és nem emberi erőfeszítés eredményei az életünkben.

A példázat kereteit szétfeszítené, hogy ha Jézus elmondta volna, hogy a király miért engedte el a szolga adósságát. Azért, mert valaki helyette kifizette azt. Az adósság a bűneinket jelenti, és Krisztus volt az, aki a bűn-adóslevelünket a keresztfához szegezte, és helyettünk az érte járó büntetést elszenvedte. Már az Ószövetségben Mózes ilyennek ismerte meg az Istent, aki „irgalmas és kegyelmes, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen, megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja büntetlenül, …” (Kiv 34,6-7 pontosított fordítása szerint). Nem hagyja büntetlenül a bűnt, „mert a bűn zsoldja a halál, de Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 6,23). Emiatt a bűneinkért járó büntetést Krisztus vállalta magára. Az Ő áldozata, egyszeri, tökéletes és ezért nincsen szükség arra, hogy megismételve legyen (vö. Zsid 7,27 / 9,25-28 / 10,12-14). Akik Jézus nevében az Atyához térnek, azoknak a könyörülő Isten megbocsát, mint ahogyan az adós szolga esetében történt ez első ízben. Isten igazságossága úgy érvényesül a könyörületével együtt, hogy az Isten maga hoz áldozatot az emberét. A bűnös, az örök halálra szánt ember helyett az Isten maga fizeti ki a bűneiért járó büntetést Fia, Jézus Krisztus által. A korábbi cikkeimben már írtam, hogy ez az Atya és a Fiú közös áldozata minden emberért, és nem Jézusnak kell kiengesztelnie az Atyát értünk, hanem éppen fordítva van: ez áldozat által maga az Isten békéltetett meg önmagával minket (vö. 2Kor 5,18-19 Károli fordítása). Mi vétkeztünk, távolodtunk el, és mégis maga az Isten siet a keresésünkre és hozza meg a kimondhatatlan áldozatot minden emberért, hogy aki „benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (vö. Jn 3,16).

Ez után a golgotai áldozat után minden embernek valamennyi ideje van arra, amíg ezen a földön él, hogy erről az áldozatról tudomást szerezzen, azt értékelje, ahhoz viszonyuljon, és annak megfelelően, vagy azt figyelmen kívül hagyva élje tovább a földi életét. Ez a Krisztus áldozata árán megszerzett kegyelemidő, ez az ember életideje ezen a földön. Ezért nem halt meg azonnal az első emberpár a bűnbeesés következtében, mert helyettük megöletett egy ártatlan bárány, ami Krisztus áldozatának az előképe volt. Ezt az áldozatot a Teremtés könyve csak egy utalással jelzi: „És csinált az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat és felöltöztette őket” (Ter 3,21). Honnan a bőr ruha? Ez volt az első állat, amelyik „meghalt” az első emberpár helyett, akiknek a bűn elkövetése után nyomban meg kellett volna halniuk Isten szavai szerint (vö. Ter 2,17). De kegyelmi időt kaptak, mint ahogyan minden ember ezen a földön azért élhet, mert ezt Krisztus áldozata lehetővé tette. Ez akkor is így van, hogy ha erről az emberek nagy részének nincsen tudomása. Ehhez az isteni jóindulathoz és könyörülethez az embernek valahogyan viszonyulnia kell. Aki Krisztus áldozatára tekintve éli a mindennapjait, azaz számításba veszi és hiszi, hogy az Isten neki minden bűnadósságát elengedte, és ezért kimondhatatlan árat fizetett bizonyítva az iránta való kimondhatatlan szeretetét, - az az ember megváltozik, mert hálából ahhoz az Istenhez akar hasonlítani, aki őt a bűn és az örök halál kötelékeiből megváltotta (vö. Zsolt 16,8).

Az adós szolga nem a király könyörületére tekintett, hanem arra, hogy a szolgatársa mennyivel tartozik neki. Erről szólt a továbbiakban az élete. „Velem ezt tetted, én is hasonló módon járok el veled”, „amilyen a mosdó, olyan a törülköző”, - gondolhatta magában, - miközben teljesen elfeledte, hogy a királynak (az Istennek), milyen volt az iránta való szeretete. Az angyalok nem azért jelentik a mindenség királyának a történteket, hogy az Isten ezt nem tudhatná nélkülük is, hanem azért, mert a bűn és a bűnből való szabadulás története, ez „a nagy küzdelem” minden egyes ember megmentéséért a világmindenség szellemi lényeinek a szeme előtt zajlik (vö. 1Kor 4,9).

Az Isten úgy látta jónak, hogy az Ő követei, a jó angyalok is láthatatlan módon, de segítsék az Istenben bízókat, és legyenek tanúi, mindannak, amelyekről az emberek azt gondolják: „soha, senki sem tudja meg”. Erre számos példa van a Szentírásban (vö.: Dn 6,22 / 9,20-21 / Bír 6,12 / Bír 5,12 / ApCsel 12,7-11, stb.)

A király magához hívatta ezt a gonosz szolgát, és számon kérte tőle, hogy miért nem engedte el annak a tartozását éppen úgy, ahogyan ő, az úralkodó elengedte neki. És ekkor már nincsen könyörület a példázat szerint. Sőt Jézus meg is erősíti a király ítéletét: „Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének” (vö. Mt 18,35 Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat fordítása).

Mindazok, akik a „Miatyánk” imádsága szerint meg nem bocsátanak az ellenük vétkezőknek, úgy ahogyan az Isten megbocsátott nekik, azok nem az Isten gyermekei. Azokban nem lakik Krisztus Lelke, és azok a menny, és az újjáteremtett Föld örökösei nem lesznek (vö. 2Pt 3,13 és ApCsel 3,21:”amíg a mindenség újjáteremtése meg nem történik”, Jel 21,1 és Iz 65,17 valamint 66,22a, stb).

Tehát nem lehet következmények nélkül minduntalan visszaélni az Isten kegyelmével és könyörületével. Aki Krisztushoz akar tartozni, annak Krisztust kell követnie abban is, ahogyan Ő hit által Emberfiaként és Istenfiaként, itt a Földön isteni hatalmát letéve győzött a kísértő és a kísértések fölött (vö. Zsid 5,7-9 Károli fordítása). Mi nem tudunk bűntelen életet élni ezen a Földön, de egy bűn fölötti győzelmes életre vagyunk meghívva, amely során minden pillanatban elfogadhatjuk és együttműködhetünk az Isten kegyelmével. Isten népének erre a szintre kell eljutnia, hogy Jézus hite által megtartsa Isten parancsolatait, mert azokat csak így lehet megtartani és maradéktalanul betölteni (vö. Jel 14,12 / Róm 13,10b). Ahogyan Jézus minden pillanatban az Atyára hagyatkozott itt a földi élete során, úgy kell a benne hívőknek Krisztusba kapaszkodni és bízni, különben esélyünk sincsen a győzelemre.

Az Üdvözítő, mint vőlegény, csak olyan menyasszonyért (hívő közösségért) jön el, amelyiken nincsen sem „szeplő”, sem „ránc” (vö. Ef 5,27), akik a Szentírás szerint „Isten irályi széke előtt feddhetetlenek”, és akiknek „a szájukban nem találtatott álnokság” (vö. Jel 14,4-5). Hol vagyunk mi ettől? Hol van ettől még az Isten népe? A hatalmas és könyörülő Isten azonban megígérte ezt, és velem vagy nélkülem, de hamarosan véghezviszi minden akaratát, amelyet öröktől fogva eltervezett és prófétái által megjelentett nékünk a Szentírásban. Az első lépésem ezen az úton az, hogy Krisztus golgotai áldozatát megfontolva mindenkor meg akarok bocsátani az ellenem vétkezőnek.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.