Krisztus példázataiból

Az útfélre és a kövek közé hullott mag (I. rész)

2011.09.20.  

Krisztus Urunk nem egyezett ki a világi hatalommal, nem is kereste azok kegyeit, mert nem diadalmas és nagyhatalmú kereszténységet akart, amely átveszi a hatalmat Izrael földjén a rómaiaktól, hanem ezzel szemben meghirdette a nyolc boldogságot, az ellenség szeretetét, és a sokaságnak elmondta a magvető példázatát. A magvető példázata (vagy a magvetőről szóló példabeszéd) a menny áldozatos és alázatos programja volt a tanítványok becsvágyával szemben, akik az általuk elképzelt módon óhajtották Isten uralmát a Messiással az élen megvalósítani, oly módon, hogy ők, a választott néppel együtt, vezető szerephez jussanak a többi nemzet és nép fölött.

Jézus a magvető fáradságos és kudarcokkal teli munkáját választotta az ember megváltásának az útjául, amely azt a munkát szemlélteti, amelyet az Atya és Jézus végez a Szentlélek által minden egyes ember megmentése érdekében ezen a földön. Krisztus Urunk az Isten országának a törvényszerűségeit és annak növekedését többek között ebben a példázatában szemléltette a hallgatóival (vö. Mt 13, 3-8 és 18-23 / Lk 8,4-15). Amint a mag magában hordja a belőle megszülető növény programját, ugyan így az Isten szava magában hordozza csirájában azt az erőt, amelyet örök életnek nevez a Szentírás. Igen, mert Péter apostol szerint az Isten igéje által újjá lehet születni, „romolhatatlan magból”, „amely él és megmarad örökké” (vö. 1Pt 1,23.25). Ez az a beszéd, amely Jézus szerint Isten ajkáról való (Mt 4,4). Erről írja Izaiás próféta, hogy „nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem (Iz 55,10-11).” Jézus pedig az utolsó vacsorán azt mondta erről a beszédről, hogy az igazság, amely megszenteli a benne hívőket (vö. Jn 17,17.19). Ezeket adta át Jézus az ő tanítványainak: „mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem (Jn 17,8)”. Nem hagyományokat, nem emberi tanításokat, nem is az isteni és az emberi tanítások keverékét, hanem tisztán az élő Isten szavát mondta el Jézus az ő tanítványainak, amely a Szentlélek eljövetelekor megelevenedett bennük, és így „Isten Lelkétől vitetve-hordozva” maradéktalanul és hibátlanul le tudták írni azokat a Szentírásban (vö. 2Pt 1,20-21).

Ezért a példázatban a mag az Isten beszéde (Lk 8,11). Ha nem az Isten szava lenne a mag, akkor hiába várnánk még „a jó földben”, a befogadó szívben is, hogy termést hozzon. Csak az Isten szavának van teremtő és újjáteremtő ereje, a többi emberi tanítás és szó, ami nem az Úr szavát közvetíti, az erőtlen, haszontalan és egyenesen bódító lehet (vö. Jel 17,1-2) ebben a tekintetben. A magvető minden esetben az Emberfia, azaz, Krisztus (vö. Mt 13,37). A különféle talajok pedig az emberi szív különböző állapotait fejezik ki, ahová éppen az Isten igéje hull (pl.: Mt 13,19). A szív ebben az esetben az elménket, a gondolataink és a döntéseink székhelyét jelenti. Ez hasonló lehet az útszéléhez, köves vagy tövises talajhoz, és természetesen jó földhöz is. Életünk különböző időszakaiban bármelyik vonatkozhat ránk ezek közül attól függően, hogy milyen helyzetben vagyunk. Hogy ha a példázatot elolvassuk, azonnal kitűnik, hogy csak a jó földbe hullott magok hoztak termést, a többi talaj nem. Ebből világosan következik, hogy nem Krisztussal és nem az Isten beszédével van a baj, hogy ha valakinek mégis gyümölcstelen lesz az élete az Isten országa értékrendje szerint. A hiba a talajban, azaz az emberi szívben van, amelyre Jézus a példázatban határozottan rámutatott. És ezért a felelősség az embert és nem Istent illeti.

A példázat megértést segíti az a tényező, hogy keleten a földművelésnél előbb elvetették a magot, és csak azután forgatták bele a földbe. Emiatt némely mag könnyen hullhatott az út szélére, köves, vagy bogáncsos talajba is. Ezen felül pedig, a példázat megértéséhez Jézus magyarázatot is adott, emiatt könnyű a dolgunk.

Az első talaj az útfél, vagy az út széle (vö. Mt 13,4 és 19). Ez az eset, amikor valaki hallgatja az igét, de nem érti. Majd jön a gonosz és kilopja a szívéből, hogy nehogy az isteni szó által hitre jusson. Itt nem a különleges értelmi képességek hiányáról van szó, mert az Isten szava minden emberhez szól, hanem a hallgató valami miatt nem érti az igét. Mi lehet az? Pál apostol azt írja, hogy „az érzéki ember nem foghatja meg az Isten Lelkének a dolgait: mert bolondság néki, meg sem érti …” azokat (1Kor 2,14). Itt a görög szöveg alapján nem érzéki embert, hanem természetes embert kell éretni, olyan embert, aki az ösztönös természet befolyása alatt áll, és nem a Szentlélek befolyása alatt. Ezért nem értheti az igét, mert az Isten beszédét Isten Lelke sugalmazta, annak megértése is csak a Szentlélek által lehetséges. Vagy azért nem érti, mert közben máshol jár az esze, vagy, mert lényegtelen szempontokra figyel, stb. Amikor kimegy a miséről vagy az istentiszteletről, a gonosz azonnal kilopja a szívéből az igét például egy váratlan szóváltással, vagy pletykálkodással. Sajnos gyakran maguk a hívek válnak a sátán eszközeivé ebben a tekintetben, hogy már a templom vagy a gyülekezet ajtajánál kilopják egymás szívéből az örök élet beszédét.

Az útszéle bizony kemény is. Mitől lehet kemény egy emberi szív? A bűnös életvitel, „a bűnök csalárdsága” is megkeményítheti az emberi szívet (vö. Zsid 3,13), mert a lelkiismeret ilyenkor egyre gyengébben jelez. A szív valódi megkeményedését azonban az Isten Lelkétől jövő hívásokra és érintésekre adott elutasítások idézik elő. Az Isten szól az emberhez, hívja őt, de az ember ellenáll a hívásnak. Ilyenkor keményedik a szív, és olyan lesz, mint az útszéle. Tudja, hogy mi az Isten akarata, de nem aszerint él. Az ilyen embernek hasítanak, vágnak a szavai, nem a Szentlélek ereje nyilatkozik meg rajta keresztül, hanem az emberi hangerő és az indulat. Ilyenkor nem az Isten gyógyító jelenléte, hanem a nagy ellenség veszi át az uralmat, és ő fejti ki romboló hatását az emberek lelkében úgy, hogy félelmeket ébreszt, emberi rögeszméket ültet el az emberek fejében az Isten szava helyett. Ez igen szomorú, de sajnos nem ritka eset. Ezért az igehirdető felelőssége az Isten előtt felbecsülhetetlen. Ám ez a jelenség családon vagy munkahelyen belül is napirenden lehet, nem kell ehhez rossz igehirdetést hallgatni. A házastársak egymás elleni áldatlan szóharca és vitája a sátánnak ad utat arra, hogy a családokat és benne az egyént tönkre tegye. Ilyenkor azonnal Krisztushoz kell menekülni, mert más megoldás nincsen (vö. Mt 11,28-30).

A második eset a köves talaj (vö. Mt 13,5-6 és 20-21). A sziklás, köves réteg ilyenkor a vékony föld alatt helyezkedik el. A mag hamar kicsirázik, de mivel nem tudja a gyökerét a szikla miatt mélyen a földbe ereszteni, emiatt az a Nap hevétől kisül, kiég. Ez az emberi szívre nézve azt jelenti, hogy ott lehetnek valakiben a helyes vágyak és a jóra való készség, de a szíve mélyén ott hózódik az önzés páncélja, az önző „Én”, ami nem hallt meg Krisztusban, hanem él és mindenkor érvényesíti a szempontjait, amikor a neki megfelelő körülmények adódnak. Örömmel fogadja az igét, de az nem járja át az élete valamennyi területét. Amikor pénzről van szó, akkor nem számít az Isten szava, olyankor az érdek számít, stb. Jó kereszténynek látszik, de a hite tulajdonképpen csak világnézeti meggyőződés, és nem életforma. Az ilyen ember megpróbál egyszerre Krisztusnak is és a világnak is szolgálni, azonban Jézus szavai szerint nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a mammonnak (a pénznek, a vagyonnak), döntenünk kell, hogy kinek akarunk szolgálni (vö. Mt 6,24). Önmagunkat nem tudjuk megszabadítani, sem jobbá tenni, de dönteni tudnunk Isten mellet és az Ő igéje mellett. A segítséget pedig megkapjuk a mindenható Istentől, hogy ha bízunk benne és kérjük Őt. Az önzésünk páncélját egyedül az Isten irántunk való szeretete, Krisztus áldozatának a szemlélése és megértése képes megtörni. Ha lett volna más megoldás, akkor Krisztusnak nem kellet volna értünk és helyettünk vállalni bűntelenül a keresztáldozatot. Amíg nem látom be, hogy az Isten mekkora „árat fizetett” az én üdvösségemért, addig nem is értem és nem is érdekel, hogy miért kellene nekem a másik önző embert szeretni és szolgálni. Ezzel minden ember így van. Ezért minden Krisztust követő ember felelőssége, hogy Megváltója jellemét mutassa be ennek a világnak: az Ő szeretetét, irgalmát, a munkához -, az Isten törvényéhez való viszonyát, az Atyával való kapcsolatát, a megvesztegethetetlen becsületességét, a világi hatalomtól, a politikától való függetlenséget és szabadságát, az Istenre való teljes ráhagyatkozását (neki még az sem volt, ahová lehajtania a fejét), stb.

Ha a keresztények valóban azok lennének, aminek látszanak, akkor nem így nézne ki ez a világ! Akkor valamennyi ember megértené azt, hogy miért is kell nekem a másikat a ronda és jellemtelen viselkedése ellenére elfogadni és szeretni. A köves talaj ott van a szív mélyén, mert nem szántottuk fel a bűnbánat mély ekéjével, és még nem sírtunk igazán a saját bűneink nyomorúsága fölött, és nem vettük fel a küzdelmet Isten erejével önmagunkkal és a nem hiteles vágyainkkal, rossz szokásainkkal, hogy emberek tudjunk maradni az emberek között, és ha lehet, krisztusi emberek. A köves talajhoz hasonló szívű emberek magukra öltötték a kegyesség látszatát, de annak erejét megtagadják (vö. 2Tim 3,1-5), így amikor „más szelek fújnak”, megszólják vagy üldözik őket az ige miatt, akkor könnyen megbotránkoznak az Isten szaván, és vagy félelemből, vagy érdekből a többséghez igazodnak. Hangosan alleluját és hozsannát kiáltanak virágvasárnap a bevonuló Krisztusnak, de nagypénteken – ha a helyzet úgy kívánja – a többséggel együtt kiáltják, hogy „feszítsd meg Őt”, „keresztre vele”!

Nem lehet megmondani melyik a rosszabb állapot, az útfél vagy a köves talaj. Egy biztos: egyik sem hoz termést, mindegyik meddő marad. Várhatjuk, hogy majd az évek alatt megváltozunk és jobbakká leszünk, mert nem fog megtörténni, és még azt sem tudjuk, hogy miért. Ennek fényében érdemes megvizsgálnom én is a szívemet, mert az egy kicsit az egyik talajhoz és egy kicsit a másikhoz is hasonlít, sőt még a harmadikhoz is, amiről a következő heti számban fogok írni a kedves olvasónak. A lényeg az, hogy nem akarom, hogy így maradjon és Krisztushoz megyek. De jó lenne a jó földhöz hasonlítani és teremni a Lélek gyümölcseit (vö. Gal 5,22)!

A „lesz, ahogy lesz” magatartás felelőtlen hozzáállás az ember részéről, mivel az egyetlen életünkről és az örök üdvösségünkről van szó. Meggyőződésem, hogy több bizalmat érdemel a teremtő és a minket megváltó Istenünk, aki volt, van és lesz, és aki eljövendő. Azokért fog Krisztus eljönni, akik bíznak benne, megvallották bűneiket, megtartják az Ő szavait, és várják Őt az üdvösségükre, mint a lámpással és tartalék olajjal rendelkező szüzek, akik kimentek a vőlegény elé (vö. Mt 25,1-13).

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.