Más evangéliumi témák

„Én választottalak titeket”

2011.09.20.  

Jézus így szólt a tanítványaihoz az utolsó vacsorán: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek (Jn 15,16 / Szent Jeromos Kat. ford.).”  Jézusnak ezek a szavai nemcsak a tizenegy apostolra vonatkoznak ott az utolsó vacsorán, hanem minden Istenben bízó, és Őt szerető emberre is. Júdást nem választotta ki Jézus, hanem ő maga furakodott a tanítványok közé (vö. Lk 9,57-58), ezért mondta Krisztus azt, hogy „nem mindnyájatokról mondom; tudom én kiket választottam” (vö. Jn 13,18).

Mi alapján és mire történik Isten részéről a kiválasztás? Isten kiválasztása szeretetből és ingyen kegyelemből történik (vö. Róm 9,16; Ef 2,8; Róm 3,24), abból a célból, hogy az, akit kiválasztott, részese legyen örök korszakokon át az Ő szeretetének, és az Ő romolhatatlan, örök életének. Ezt előre elrendelésnek (predestinációnak) nevezi a Szentírás. Mi az előre elrendelés Isten részéről? A jó Istenről azt írja a Szentírás, hogy nemcsak a jövőbeli cselekedeteinket ismeri és tudja, hanem a jövőbeli gondolatainkat is: „ami a lelketekben készül, én tudom” (Ez 11,5b; 5Móz 31,21). A Teremetőnknek végére-mehetetlen a bölcsessége (Iz 40,28: Károli ford.). Ezzel függ össze, hogy előre tudja, hogy az emberek közül ki lesz az, aki az Ő szeretetére viszontszeretettel, az Isten igéjére pedig hittel, és hitből fakadó engedelmességgel válaszol. Mindazok, akik az Isten szeretni fogják, azok számára az Isten már a teremtés előtt üdvösségtervet készített, és rendelkezett arról, hogy minden segítséget és kegyelmet megkapjanak az életükben ahhoz, hogy eljussanak az üdvösségre. Ezt nehéz elhinni, pedig a Szentírás erről beszél. Ezt írja erről Pál apostol a Rómaiakhoz írott levelében a pontosított fordítás szerint: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden együtt munkálkodik a jóra, mint akik az ő végzése szerint elhívottak. Mert akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy azok az ő Fia képmásához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött a sok testvér között. Akiket pedig előre elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette (Róm 8,29-30).” Tehát az evangélium fontos részét alkotja az, hogy a hívő ember üdvösségének az elnyerése biztos alapokon, a mindent tudó és mindenható Isten rendeletein nyugszik. A „szíveket ismerő Isten” (ApCsel 15,8) akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (1Tim 2,4). Ebből az igéből az is következik, hogy az Úr senkit sem rendel el előre a kárhozatra. Neki üdvösségterve, megváltási terve van, a sátánnak pedig elveszejtési terve. Ezt azért hangsúlyozom, mert Kálvin János tiszteletre méltó reformátor nyomán elterjedt a kettős predestináció tanítása, melynek lényege, hogy az Isten egyeseket üdvösségre rendelt, másokat pedig kárhozatra. Ilyen a Biblia teljes összefüggését vizsgálva biztosan nem létezik.

Ha olyan Isten létezne, aki egyeseket már előre a kárhozatra rendelt volna, akkor én egészen biztosan nem lennék hívő ember, mert nekem ilyen Isten nem kell! Ha ez lenne az egyedül igaz hit, én akkor inkább a hitetlenséget választanám, mert nem tudnék együtt élni azzal a gondolattal egy örökkévalóságon át, hogy olyan Istenünk van, aki „szórakozik” a teremtményeivel, vagy legalább is egy részükkel. Ezzel szemben a Szentírás azt tanítja, hogy Isten maga a szeretet (1Jn 4,8.16), Ő minden ember üdvösségét akarja (1Tim 2,4; Jn 3,16). Az, hogy nem mindenki fog üdvözülni, az már az ember bűnben való megkeményedésén és nem Isten szeretetén múlik. Azt írja az apostol, hogy „az Istent szeretőknek minden együtt munkálkodik a jóra”. A „minden” szócskában a megpróbáltatás és a szenvedés is benne van. A hívő embert érő rossz, igazságtalanság vagy szenvedés is a javára válik, mert Isten végül is „elforgatja” (vö. Zsolt 33,10; 1Sám 24,16 Károli fordítása szerint) azt az őt szerető ember megszentelődésére, jellemének formálására.

Ezekről előre rendelkezik, és mindenhatóságánál fogva érvényt szerez a saját rendeleteinek. Akikről előre ismerte, hogy Őt szeretni fogják, azok felől előre rendelkezett, isteni végzést hozott arra nézve, hogy az életük folyamán Jézus jellemének vonásait öltsék magukra, hogy Krisztushoz váljanak hasonlóvá. Az ilyeneket nemcsak meghívta az üdvösségre, de hitüket látva, az Atya nekik tulajdonítja Krisztus igaz életét is. Jézus által ténylegesen Isten fiaivá (lányaivá) fogadja őket. Miután gyermekeivé fogadta, alkalmassá is teszi őket a mennyei értékrend követésére (vö. Mt 22,36-40; Kiv 20,1-17) Szentlelke által, hogy az isteni természet (vö. 2Pt 1,4) részeseivé legyenek. „Mert az Isten az, aki megvalósítja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt az ő kegyelméből (Fil 2,13).”

Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy „hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve” (ApCsel 13,48). Itt is azt találjuk, hogy akik az örök életre voltak rendelve, azok hitre jutottak. Arról a titokról, hogy ki jut el a Jézus Krisztusba vetett hitre, arról többek között a magvetőről (vö. Mt 13,3-9. 18-23) és az adós szolgáról (vö. Mt 18,21-35) szóló példabeszédekben is szólt a Megváltónk. Az Isten igéjét jelképező magot minden rendű és rangú embernek hirdetik, de csak a jó földben (az előkészített és megmunkált szívben) hoz valódi termést. Az adós szolgánál pedig azt láthatjuk, hogy az Isten szeretete nem megtérésre indította a szolgát, hanem megkeményítette őt az Istennel szemben. Ezért teszi fel Pál apostol jogosan a megrázó kérdést: „Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít (Róm 2,4)?” Van, akit az Isten jósága végül is megtérésre indít, mást viszont megkeményít. Az „emberi szív” úgy keményedik meg, úgy válik érzéketlenné, hogy nem akar engedni az Isten Lelke jóra történő befolyásával szemben. Amikor valakit a Szentlélek bűnbánatra hív, és ő elfordul ettől, elvicceli, elnyomja magában, vagy megmagyarázza a bűnét, hogy az miért is helyénvaló, ilyen esetekben keményedik az ember szíve. A Szentlélek ismét érinti, az ember újból ellenáll, és a szív mind keményebb és keményebb lesz egészen addig, amíg az Isten sem tud mit kezdeni a bűnével azonosult emberrel (vö. Mt 23,37: „hányszor akartam, és te nem akartad”). Ez a Szentlélek elleni bűn állapota, amelyre nincsen bocsánat, azért nincs, mert az ilyen ember nem képes őszinte bűnbánatra jutni.

Senkinek azonban nem szükségszerű Isten hívásának és vonzásának ellenállni, lehet annak engedelmeskedni is, és ehhez az Istentől erőt kell kérni minden nap. Ilyenkor az ember jelleme Isten szándékai szerint formálódik. A királyi menyegzőről szóló példabeszédet például Jézus azzal zárta, hogy „sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14). A király (az Atya) elküldte szolgáit a meghívottakhoz, de azok csak a kifogásokat keresték. Az egyik a földjéhez, a másik az állataihoz, a harmadik a feleségéhez ragaszkodott jobban. Az első meghívottak megkeményítették magukat az Isten üdvösségre hívó szavával szemben. A király ki is jelenti: „A menyegző ugyan kész van, de a meghívottak, nem voltak méltók (Mt 22,8)”. „Senki a meghívott férfiak közül meg nem kóstolja az én vacsorámat (Lk 14,24)!” Ezzel szemben, akik elfogadják az Isten irántuk való szeretetét Krisztusban, azok hit által fokozatosan magukra öltik „mint Istennek választottai” a könyörületes szívet, a jóságosságot, az alázatosságot, a szelídséget, a hosszútűrést; egymást elszenvedik, egymásnak megbocsátanak, és mindezek fölött magukra öltik a szeretetet, ami a tökéletesség köteléke (vö. Kol 3,12-14). Egyszerűen szólva nemcsak Krisztus áldozatát fogadják el hittel a bűneikért váltságul, hanem a Szentlélek erejével és az Isten igéje követése nyomán meg is akarnak szentelődni, hogy legyen „menyegzői ruhájuk”, alkalmasságuk (és ne csak jogcíműk) a mennyre (vö. Mt 22,12).

Végezetül érdemes fontolóra venni a Római levél kilencedik fejezete alapján azt a részletet, amely nyomán némelyek állítják, hogy Isten egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt volna (vö. Róm 9,15-23). Pál apostol Jeremiás könyvének 18-dik fejezetére utal, amikor felteszi a kérdést: „Avagy, nincsen-e a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon anyagból némely edényt tisztességre készítsen, másikat dicstelenre (Róm 9,21)?” Gondoljunk például egy-egy nemes vázára vagy hamutartóra ebben az esetben. Kétségtelen, hogy a fazekas dönti el, hogy abból az agyagból, amit a kezében formál, milyen edény lesz, ez azonban valaminek a következménye, annak, hogy az agyag enged-e a fazekas keze formálásának, vagy ellenáll neki. Ezt olvassuk Jeremiásnál az említett igeszakaszban: „És elromlott az edény, amelyet az agyagból készített a fazekas kezében, ismét más edényt készített belőle, amint helyesnek tetszett a fazekas szemében, hogy készítse (Jer 18,4).” Ilyen pontosan a héber szöveget csak Károli fordítása és a zsidók új fordítású Bibliája adja vissza: „elromlott” a fazekas kezében az agyag, és nem „elrontotta” a fazekas az agyagot. Az Isten mindegyikünkből jelképesen szólva kiváló szépségű és hasznos vázát vagy korsót akar készíteni, de némelyekből engedetlenségük miatt csak hamutartó, vagy éjjeli edény válhat (vö. 2Tim 2,20-21). Az utóbbiak a „harag edényei” (vö. Róm 9,22), akik miután többszörösen ellenálltak az Isten hívásának, az üdvösség történetében negatív szereplőként vesznek részt. Isten terve mindenképpen így is megvalósul azok javára, akik szeretik Őt és hitből engedelmeskednek az Ő szavának. Ezért mondja Pál apostol, hogy „semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” (2Kor 13,8). Akik viszont negatív szerepet töltenek be a megváltási tervben, azok bár akaratukon kívül mégis Isten terveit valósítják meg, az mégsem fog a javukra válni, hanem örökre el fognak veszni.

Láthatjuk, hogy Isten, a nagy fazekas kezében romlott el az agyag, és nem az Úr rontotta el azt. A nagy fazekas ebben a pillanatban is rajtam, az agyagon tartja a kezét és formál, amennyiben ezt engedem neki. Eddig ki tudja hányszor álltam ellen, hogy szándékai szerint formálhasson engem Szentlelke által. Ilyenkor azonnal másikat, a lehető legjobbat hozta ki az életemből, ami neki kedves volt, vagy amit lehetett, mert szeret engem. Vajon mennyire keményített meg a bűn csalárdsága, vagy az Isten jóságával szembeni ellenállás, és tisztességre való „edény” válik-e belőlem az üdvösség napjára? Olyan edénnyé kell válnom, amelyik az olajat befogadja és megtartja. Az olaj a Szentlélek jelképe (vö. Zak 4,1-6). Ha a Szentlélek bennem lakik, mások számára is látható módon jelennek meg életemben a Lélek gyümölcsei (Gal 5,22), akkor a Szentlélekkel együtt a lelkiismeretem is tanúskodni fog arról, hogy Isten gyermeke vagyok. Ha Isten gyermeke vagyok, akkor Krisztus társörököse is, a menny várományosa és az újjáteremtett Föld leendő polgára Isten népével együtt. Én nem azt mondom, hogy ez üdvbizonyosság, de mindenképpen egy belső öröm, béke és remény arra nézve, hogy a hívő embernek Krisztus kegyelme és felmentő ítélete által üdvössége van (vö. Jn 3,36; 5,24; 6,47).

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Kétnyelvű (héber-magyar) Biblia két kötetben I-II., Makkabi Kiadó, Szerk. Raj Tamás, Bp., 1993.