Életképek Jézus életéből

Jézus beszélgetése a szamariai asszonnyal

2011.09.20.  

Jézus elhagyta Júdeát és Galileába indult. Útközben Szamarián áthaladva megállt egy Sikár nevű városnál, itt volt Jákob kútja. Dél körül járt az idő, ezt jelenti a korabeli héber időszámítás szerinti „hat óra”. Jézus amint lepihent a kút mellett, egy szamariai asszony jött a kúthoz vizet meríteni. Jézusnak a szamariai asszonnyal való találkozását és beszélgetését elolvashatjuk János evangéliumának a negyedik fejezetéből: Jn 4,1-42.

Amíg a tanítványok elmentek a városba élelmet vásárolni, addig Jézus megpihent Jákob kútjánál. Vajon miért éppen ebben az órában ment az asszony vizet meríteni? A korabeli viszonyok alapján tudjuk, hogy a déli órákban, a nagy melegben alig jártak az emberek, a munkáikat reggel és délután végezték el. Ez az asszony mégis éppen ekkor ment a kúthoz. Ennek az oka a Jézussal való beszélgetésből derül ki, abból, hogy öt korábbi férje hátterén nem mondható el róla, hogy erkölcsileg feddhetetlen lett volna. Így ha ez az asszony déltájban indul vizet meríteni, nem találkozik a helybéliek tekintetével és élcelődéseivel. Az evangélium feljegyzi, hogy a zsidók nem érintkeztek a szamaritánusokkal. Ennek az volt az oka, hogy a szamaritánusok egy kevert lakosságú nép volt, és bár a hitük közel állt a zsidók hitéhez, de a bálványimádástól nem tudtak teljesen elszakadni. Mózes öt könyvét fogadták el, és a zsidók babiloni fogságból való visszatérésükkor nehezményezték, hogy az izraeliták nélkülük építik fel a jeruzsálemi templomot. Ezt a munkát Ezdrás pap idején folyamatosan akadályozták, végül pedig Garizim hegyén építettek maguknak templomot, és a jeruzsálemi templom szolgálatát elutasították. Később egy ellenséges nép lerombolta a templomukat és a hegyen Jézus korában már csak az oltár állott. A zsidó farizeusok előírták a népnek, hogy a szamaritánusoknak sem egy darab kenyeret, sem vizet nem szabad adni, azok pedig a Galileából Jeruzsálembe és onnan haza tartó zsidó zarándokokat nem fogadták be (vö. Lk 9,51-53). Egyedüli érintkezési lehetőség a két népcsoport között a szükséges élelem megvásárlására volt. Ezt a nemzeti és főleg hitbeli szakadékot Jézus a legnagyobb bölcsességgel és szeretettel hidalta át, amikor ezzel a szamariai asszonnyal beszélgetett. Ha Jézus első megszólalásakor felkínált volna ennek az idegen asszonynak valamit, bizonyosan elutasításban lett volna része, de Krisztus, aki az Atyával együtt minden tengert, és forrást teremtett (vö. Kol 1,15-17; 2,9), most Emberfiaként, elfáradva szívességet, vizet kért tőle. Az arab beduinok még az útvonalukról is letértek, hogy a szomjazónak vizet adjanak. Vajon az asszony ezúttal mit fog tenni? Először is meglepődött, és így szólt: „Zsidó létedre hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok (Jn 4,9)?” Jézus ekkor kínálja fel neki az „örök élet vizét”, amit természetesen az asszony nem értett meg (vö. Jn 4,10). Az asszony arra gondolt, hogy amit ez az idegen zsidó férfi neki mond, az erre a kútvízre vonatkozik. A Megváltó pedig lépésről lépésre tárja fel előtte azt, hogy aki ebből a vízből iszik, az ismét megszomjazik, aki viszont abból a vízből iszik, amelyet Ő ad, annak a szívében örök életre szökellő vízforrás lesz (vö. Jn 4,13-14; 7,38). Jézus itt a Szentlélek bennünk lakozásáról beszélt, amely a Jézus Krisztusba vetett hit által a folyamatos bűnrendezés nyomán bennünk lakozhat és az állandó jelenléte nyomán a hívő ember az isteni természet részesévé válik (vö. 2Pt 1,4). Ennek nyomán megjelenik az ilyen ember kedélyvilágában a derű, a belső öröm, és hitből élve a szeretet tetteit cselekszi (vö. Gal 5,22). Aki egyszer már bekerült Krisztus vonzásába, és megtapasztalta az Isten ingyenes szeretetét, az mindig újra és újra inni akar az örök élet vizéből, ami a folyamatos Krisztussal való kapcsolata révén a szívéből forrásként fog előtörni. Az asszony nem érthetett meg mindent Jézus szavaiból, de valamit megsejtett belőle, mert Krisztus ünnepélyesen, szelíden és szeretettel mondta el neki. Beszélgetésükben a fordulat akkor következett be, amikor Jézus nagy tapintattal az asszony magánéletére tért át. Erre azért volt szükség, mert bűnrendezés nélkül nincsen Istennel való élő kapcsolat. Ezt mondta neki az Üdvözítő: „Menj el, hívd a férjedet és jöjj ide! Felelte az asszony és mondta: Nincs férjem. Mondta néki Jézus: Jól mondtad, hogy „Nincs férjem”; mert öt férjed volt, s akid most van, az nem férjed. Ezt helyesen mondtad. Az asszony ekkor így szólt: Uram látom, hogy próféta vagy (Jn 4,16-19).” Amíg pár perccel korábban csodálkozva kérdezte az asszony Jézustól, hogy „nem vagy-e nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk adta ezt a kutat”, addig most már Krisztust prófétának vallotta meg, mert a kútnál ülő idegen férfi nyitott könyvként olvasott az életében. Jézus ez után hagyta, hogy az asszony másfelé terelje a beszélgetés fonalát, de azért éberen figyelte, hogy milyen módon tudná neki önmagát kinyilatkozatni. Az asszony arra gondolt, - hogy ha már prófétával van dolga - megkérdezi, hogy hol kell imádni az Atyát: Jeruzsálemben vagy Garizim hegyén (?). Jézus válaszát szó szerint fogom idézni: „Asszony, hidd el nékem, hogy eljön az óra, amikor sem nem ezen a helyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek; mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támadt. De eljön az óra és az most van, amikor az igazi imádók Lélekben (görögül = pneuma), és igazságban (görögül = álétheiá) imádják az Atyát: mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükséges, hogy Lélekben és igazságban („en pneumáti kai álétheiá”) imádják (Jn 4,21-24).” Itt a Lélek helyett minden esetben Szellemet (Szent Szellemet) kellene fordítani, azonban a vallási köztudatban a Szentlélek szó szerepel, és a Szellem kifejezés idegenül hangzik a legtöbb hívő ember fülének. A problémát csak növeli az, hogy a magyar „szellem” szó az ősi „zellet”, „szellet” kifejezésből származik, amit nemcsak szellemi lényekre értettek, mivel az „durva, alpári hangulatú szövegekben is” előfordul, pl.: „sok puffasztó szelletek” (Comenius, 1643) formájában. Valószínűleg mind a katolikus, mind a protestáns bibliafordítókat ez a kettős jelentésű „szellet” kifejezés tartott vissza attól, hogy a „pneuma” szót Szent Szellemnek fordítsák le. A jelen szentírási szövegünk szempontjából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy itt a „Lékek” kifejezést nagybetűvel kell érteni, mert az Isten Lelkére, a Szentlélekre vonatkozik. Tehát „Lélekben imádni” az Atyát azt jelenti, hogy a Szentlélek által, a Szentlélek belső késztetése és vezetése révén imádni Őt, és nem a saját elképzelésünk vagy mások előírásainak megfelelően (vö. Jn 14,15-17.21.23-26; 16, 7.12-15.24).

Jézus azonban a helyes imádás másik kritériumának azt mondja, hogy nemcsak „Lélekben”, hanem „igazságban” is kell imádni az Atyát. Ezt kétszer is megerősíti, és hangsúlyozza, hogy „az Atya ilyen imádókat keres magának” (Jn 4,23). Ez a rövid utolsó megjegyzés eléggé megdöbbentő még ma is: azokat az imádókat, akik helyesen imádják az Istent, még az Atyának is keresni, kutatni kell! Ez azt jelenti, hogy kevesen lehetnek. Tehát sem nem ezen a helyen, sem nem a másik helyen, egy-egy vallási, kultikus központban kell az Atyát imádni, hanem „Lélekben és igazságban” Jézus szavai szerint. Jézus az Isten igéjét nevezte igazságnak a főpapi imájában: „szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság (Jn 17,17)”. Tehát az Isten imádata Isten igéjének az útmutatása és nem emberi elgondolások, szertartások szerint kell, hogy történjen (vö. Zsolt 119,105; MTörv 4,1-2; Róm 1,16-25; 2Tim 3,15-17; 1Kor 11,23-26; Jn 13,12-15.17; Mt 28,18-20) Jézus szavai szerint.

A szamariai asszonyra hatást gyakoroltak az ismeretlen prófétának vélt zsidó férfi szavai, és már-már arra gondolt, hogy lehet, hogy a várva várt Messiással beszélget. Ezt a szavai is kifejezték: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent (Jn 4,25).” Ez a bűnös asszony hitt az ószövetségi messiási jövendölésekben, legalább is, amelyeket Mózes öt könyvében megtalálhatunk (vö. MTörv 18,15-19, ezen belül: 18b / Károli fordítása; Szám 24,17a; Ter 49,10; 3,15), és azt is tudta, hogy amit a Messiás kijelent, az úgy is van; ebben nem kételkedett, és nem szállt vitába vele. Nem állította, hogy „de atyáink eddig Garizim hegyén imádták az Istent, továbbra is tehát ott kell imádni. Ez az asszony Jézus szavaira figyelt és befogadta azokat a szívébe. Ekkor Jézus példázat nélkül nyilatkoztatta ki neki önmagát, amit hasonló módon csak hosszú idő után a tanítványai számára tárt fel: elmondta azt, hogy Ő a Messiás, aki éppen most vele beszélget (vö. Jn 4,26). Az asszony már azelőtt hitt Jézus szavainak, mielőtt tudta volna, hogy Ő a Messiás. A legtöbb keresztény még azután is kétségbe vonja Jézus szavait, miután már meggyőződött arról, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Ennek az asszonynak kevert és nem a Szentírással egybehangzó volt a vallásos élete, amelybe még bálványimádás is vegyült, mégis örömmel és hittel fogadta Jézus szavait, és engedelmeskedett is neki. A zsidóknál ott volt a teljes Ószövetségi kinyilatkozatás, Jézusnak annyi tanítása és csodája, a többségük mégis elvetette Őt. Az asszony örömében még a korsóját is otthagyva a városba sietett és hívta az embereket: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus? Erre azok elindultak a városból és kimentek hozzá (Jn 4,29-30).” Az a tény, hogy a korsót otthagyta, mutatja, hogy megtalálta az örök élet kútforrását Krisztusban. Milyen lehetett ennek az asszonynak a hangja, az arca és a lelkesedése, hogy annak ellenére, hogy milyennek ismerték korábban, az emberek kimentek Jézushoz, hogy lássák és hallják Őt. János evangélista megjegyzi, hogy ezek az emberek már az első alkalommal hittek Jézus szavainak és ezt mondták az asszonynak: „Most már nem a te beszéded miatt hiszünk, hanem mert mi magunk hallottuk, és tudjuk, hogy ő valóban a világ Üdvözítője (Jn 4,42).”

Meghívták Jézust a városukba és Ő ott maradt velük két napig. Gondoljuk el, közöttük lakott, azt ette, amivel megkínálták, ott aludt, és napközben tanította őket az Isten Országának a titkaira. Jézus ezt azokkal a szamaritánusokkal tette, akiket a zsidók megvetettek, s ezt a tanítványok is ugyan így gondolták (vö. Lk 9,51-56). Jézus földi életében és szolgálatában nincsen helye a nacionalizmusnak, sem a külsőséges vallásosságnak, sem az Isten igéjétől eltérő imádatnak. Nekünk Krisztusban hívőknek pedig Őt kell követni, akiről maga az Atya is tanúságot tett (vö. Mt 17,5) és a halálból való feltámasztása által igazolt minden ember előtt (vö. ApCsel 2,22-24). Más út nem vezet az Atyához a mennybe csak Jézus Krisztus által, aki maga az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14,6).

Jézusnak a szamaritánusok között töltött két napi munkálkodása, és tanítása olyan magvetés volt, ami az első pünkösd után érett be. Amikor Fülöp Szamária városában hirdette az evangéliumot, közülük sokan csatlakoztak az ősegyházhoz (vö. ApCsel 8,5-17.25). Ekkor Péter és János apostol meglátogatta őket, könyörögtek értük és a Szentlélek őrájuk is kiáradt. Ezért sohasem tudhatjuk, hogy az evangéliumi magvetésünk kiknek az életében fog hitet és örök életet eredményezni akkor, amikor a Szentlélek másodszor is kiárad Krisztus második eljövetele előtt (vö. Joel 2,28-31; Jak 5,7).

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Balázs Károly, Újszövetségi Szómutató Szótár, Logosz kiadó, Bp., 1998, 488-489. o.