Életképek Jézus életéből

Jézus beszélgetése Nikodémussal

2011.09.20.  

Ha érdekel bennünket, hogy Jézus mit mondott és hogyan viszonyult egy főemberhez, akkor olvassuk el János evangéliumából a Nikodémussal való beszélgetését a harmadik fejezet első versétől a huszonegyedik versig (Jn 3,1-21). Nikodémus az izraeliták főembere és a főtanács tagja volt, köztiszteletben álló férfi, aki nyilvánosan nem merte vállalni, hogy nappal keresi fel Jézust, nehogy a főtanács tagjai megszólják emiatt. Ezért inkább éjszaka ment hozzá minden bizonnyal Krisztus júdeai szolgálata idején, az Olajfák hegyén beszélgetett vele, miután titokban megtudakolta, hogy Krisztus hová szokott visszavonulni.

Abból ahogyan Nikodémus indítja a beszélgetést, jól látszik, hogy alaposan átgondolta, hogy Krisztust úgy szólítja meg, hogy a beszélgetésükhöz bizalmi légkört teremtsen. Elismerte, hogy Jézus Istentől jött tanító, mert egyébként nem tudna ilyen jeleket tenni, csak ha vele van az Isten (vö. Jn 3,2). Valójában azonban nem ismerte fel Jézusban a Messiást, mert csak „Istentől jött tanítónak” nevezte Őt. Jézus a Szentlélek világosságával minden ember szívébe látott (vö. Mk 2,8; Mt 9,4), így Nikodémus elméjében is olvasott, és felismerte benne az igazságkereső embert, ezért az üdvösséget érintő téma közepébe vágva válaszolt neki: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki felülről nem születik, nem láthatja meg Isten Országát (Jn 3,3)”. Mire figyeljünk oda Krisztus szavainál? Arra, hogy az isteni szó mindenkor a lényünk legmélyén szólít meg, valósággal az elevenünkbe vág: „Mert az Isten szava élő és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és velőknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait (Zsid 4,12).” Egy olyan embert, mint Nikodémus, mélyen érintettek Jézus szavai, mert nyilvánvalóan neki szóltak azok. Ő eddig abban a hitben ringatta magát, hogy a vallási előírások kötelezettségének eleget tesz, a vagyonából támogatja a jeruzsálemi templom ügyét, becsületes és mindenki előtt köztiszteletben áll. Mint Ábrahám magvának, neki is jár az üdvösség, ő is az Isten Országának lelendő polgára lesz. Ezzel szemben most azt hallja Jézustól, hogy aki nem születik újjá felülről, az nem láthatja meg Isten Országát. Ezek a szavak felkavarták Nikodémust, és kimozdították az érdemei útján elérhető üdvösség hamis álmából. Ezért kissé ingerülten válaszolhatott: „Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be ismét anyja méhébe, hogy megszülessék (Jn 3,4)?”

Jézus továbbra is nagy komolysággal és nyugalommal folytatja a Nikodémus üdvössége érdekében felvetett témát, nem nyit vitát, hanem még nyomatékosabban és bővebben fejti ki tanítását. Elmondja, hogy „víztől és Szentlélektől” kell felülről, Isten ereje és kegyelme folytán újjászületni, és nem egy reinkarnáció útján ahhoz, hogy valaki bemehessen az Isten Országába.  A Szentlélek munkáját a szél mozgásához hasonlítja. Ahogyan a szél fúj, és innen oda mozgatja a levegőt, az Isten Lelkének a munkája is ilyen láthatatlan módon érinti meg és formálja az ember belső világát nap, mint nap. A szél munkája csak az eredményeiben látszik meg; ugyan így van ez a Szentlélek „szívre” gyakorolt hatásainál is. Ha engedünk neki, akkor hit ébred bennünk Krisztus szavainak megbízhatósága felől, és az isteni szavak mögötti tartalom hit által megtapasztalható valósággá válik a számunkra. Pl.: Mózesből, a hirtelen haragú gyilkosból a föld legszelídebb embere lett a Szentírás szerint (vö. Szám 12,3). A lobbanékony Péter apostolból, - aki háromszor tagadta meg az Urat, - az első pünkösdkor nagyhatású szónok lett, olyan, aki éppen Krisztus feltámadásáról tett bizonyságot. Ennek nyomán, mint egy háromezren keresztelkedtek meg (vö. ApCsel 2,1-41). Krisztus szavai és tanítása beérlelődtek Péter életében, mert egy láthatatlan isteni személy, a Szentlélek munkálta azokat, és az apostol engedett néki. A főtanács tagjai Arimetiai Józsefet és Nikodémust kivéve ellenállottak Krisztus szavainak és a Szentlélek munkálkodásának, ennek következtében a gondolkodásuk elsötétült, és az egyetlen igazat, Krisztus megvetették és később meg is ölték. Ez a lelki törvényszerűség ma is érvényes: aki tartósan ellenáll az Isten szavának, és a Szentlélek szívre gyakorolt szelíd hívó hangjának, annak a gondolkodása és ítélőképessége a lelki dolgokat illetően elsötétül, ennek következtében a jót rossznak fogja látni, és a rosszat pedig jónak és helyesnek (vö. Róm 1,18-25; 2Tessz 2,9-12 Károli fordítása szerint). Nikodémus esetében Krisztus hozzá intézett szavai az Üdvözítő halála és feltámadása után érlelődtek be, mert az első pünkösd után elmondta János apostolnak ezt a Krisztussal folytatott beszélgetését, és ez arról tanúskodik, hogy csatlakozott a tanítványokhoz a Messiást elvető zsidó lakosság többségével szemben.

Számomra az egyik legmegdöbbentőbb Jézus Nikodémusnak feltett kérdése: „Te Izrael tanítója vagy, és nem tudod ezeket?” Minden embernek, így Nikodémusnak is fájdalmas a szembesülés a saját állapotával, hogy újjászületés nélkül, a Szentlélek befogadása nélkül az egész tudománya semmit sem ér, mert nem juthat be általa az örök életre. Ide illenek Pál apostol szavai: „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet azonban épít (1Kor 8,1).” Az Isten pedig szeretet (1Jn 4,8.16). Aki az Isten szavát befogadja, annak életében a Szentlélek gyümölcse a szeretet meg kell, hogy jelenjen (vö. Gal 5,22)! E nélkül az ember szíve (az ember gondolkodása és értelme), a bűn és az önzés következtében romlott állapotban van. Ezért kérdezi a szenvedő Jób: „Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki (Jób 14,4)”. Nikodémus nem értette, hogy az újjászületés hogyan mehet végbe, és milyen áron. Krisztus erre is megadta neki a választ: Jézus helyettes áldozata által, amelyet a Megváltó, a Mózes által felemelt rézkígyóra való feltekintés hasonlatával világított meg: „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az Emberfiának felemeltetnie. Hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében (Jn 3,14-18).” A rézkígyó felemelésének a története már ismerős volt Izrael tanítójának. A pusztai vándorlás alatt az Isten ellen lázadozó zsidókat mérges kígyók marták meg. Ekkor Mózes imában Istenhez kiáltott, és az Úr azt mondta, hogy csináltasson rézkígyót és egy póznára tűzze fel. Aki feltekint a rézkígyóra, az Isten ígérete szerint életben marad. Így is történt; akit megmartak a kígyók, de felnézett a rézkígyóra, az életben maradt. Mit jelent ez a történet? Amikor megkérdeztem egy plébánost, hogy hogyan jelképezheti a rézkígyó Krisztust, amikor a kígyó a gonosznak, a sátánnak a jelképe a Szentírásban, akkor nem tudott erre válaszolni. Vagy nem tudott, vagy nem akart. Krisztusnak a Nikodémushoz intézett szavai és a Szentírás más összefüggései azonban választ adnak nekünk erre a kérdésre. Jézus a pusztában felemelt rézkígyót összekapcsolta a saját felemeltetésével (ami a kereszthalálakor következett be: vö. Jn 12,32-33). Csak Krisztus szavai által érthetők meg, hogy miért kellett a rézkígyót a pusztában felemelni. Önmagában egy bálványnak tűnik, sőt az Isten mindenfajta faragott kép készítését megtiltotta a zsidóknak a második parancsolatban (vö. Kiv 20,4). Ez kétszeresen is megdöbbentő, mert nem elég, hogy faragott képre kellett tekinteni, ami tilos volt Izraelben, hanem még ez a jelkép a sátánra is utal a Teremtés könyvében (vö. Ter 3,14-15). Az ellentmondást az oldja fel, hogy Krisztus „bűn testének hasonlatosságában” (Róm 8,3) jött közénk, magára véve a romlott emberi természetünket, és ezen felül még a kereszten a világ összes bűnéért járó büntetést önként vállalva halt meg (vö. Iz 53,5-7. 11-12; Lk 24,25-27). A kígyó marása a sátán fullánkjára, a bűnre mutat rá. Akit a sátán, a „kígyó” bűnbe vitt, annak meg kell halnia (vö. Róm 6,23). Krisztus pedig helyettünk szenvedte el a kígyó marásának, a bűnnek végső következményeit. Ezért mondja Pál apostol, hogy „Isten, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne (2Kor 5,21).” A kígyó a sátán jelképe, de mivel ő a bűn szerzője, ezért a kígyó a bűnnek a jelképe is. Krisztus pedig magára véve a világ összes törvényszegését, beteljesítette ezt a jelképet, úgy szenvedett és halt meg, mintha minden bűnt ő követett volna el, mert az Atya teljesen elfordult tőle, hogy ha valaki, egyetlen ember is hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (vö. Jn 3,16). Aki a pusztában a rézkígyóra feltekintett, ezzel elismerte, hogy önmagától nem fog meggyógyulni, nem tudna életben maradni; a gyógyulása, életben maradása ajándék. Neki csak annyit kell tenni, hogy Isten szavának engedelmeskedve feltekint rá. A rézkígyó magának a keresztre veszített Krisztusnak az előképe volt. A kígyók által megmart emberek így a Messiásra mutató jelre tekintettek fel és nem egy bálványra.

Nikodémus akkor értette meg ezt a jelképet teljesen, amikor látta Krisztust ártatlanul a kereszten szenvedve, és mégis az ellenségeinek megbocsátva meghalni, és azt hogy Krisztus neki mondott szavai a saját halálát illetően beteljesedtek. Megértette, hogy Jézus áldozata önkéntes, és helyettes áldozat volt, és hogy ennek következtében az üdvösség Isten teljesen ingyenes ajándéka azok számára, akik hit által ezt igénylik és elfogadják, és akiknek a szívében ennek nyomán a bűn hatalma megtörik! Semmilyen más eszköz, vallási rituálé, vagy jó cselekedet, alamizsna vagy vallási előírás teljesítése nem képes a bűn hatalmát megtörni az ember szívében, csak Krisztusnak és az Atyának a kereszten megmutatkozó irántunk való szeretete, amely a bűnében halára szánt embernek hit által mégis felkínálja az üdvösséget. Az Isten nem egy jóságos öregapó, aki szeszélyből vagy jókedvéből mindenkor megbocsát, az Isten megbocsátásának hatalmas ára volt, és ezt az árat önmagára vállalva „fizette ki” a Golgotán. Mind a szeretete, mind az igazságossága azt követeli, hogy a bűn büntetve legyen. Az Atya és Krisztus között megegyezés történt a világ teremtése előtt arról, hogy ha az ember bűnt követ el, akkor maga az Isten Fia jön el az embert megmenteni az örök életre, ezen az áron (vö. Ef 1,3-10; Zak 6,13b; 1Pt 1,18-20; Jel 13,8). Ezt kevesebbel nem lehetett elrendezni. Erről az ősevangéliumtól kezdve (vö. Ter 3,15) az ószövetségi szentélyszolgálaton át a Szentírás teljes egybehangzó tanítása beszél (vö. Jn 1,29). Jézus azt mondta Nikodémusnak, hogy: „Aki hisz ő benne, az el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében (Jn 3,18).” Mit jelent Isten egyszülött Fiának a neve? Jézus neve azt jelenti, hogy „Isten megszabadít”. Tehát Krisztus az, aki által az Isten megszabadít és üdvözít. Az üdvösségnek más útja nem létezik: „és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk (ApCsel 4,12)”. Ezért az üdvösség Istennek teljesen ingyenes ajándéka azoknak, akik hisznek Jézus nevében (vö. Ef 2,8-9; Róm 3,23-24.28.30; Ef 1,3-7; Róm 9,16; 11,32). Akik hisznek abban, hogy Isten a megváltás minden lépését végbe fogja vinni az ő személyes életükben is egészen az igazak feltámadásig és az újjáteremtett Földig, ahol nem lesz sem kiáltás, sem fájdalom, sem gyász, sem halál (vö. Jel 21,4). Ez a Jézus nevében való hit alapvetően Istenbe vetett bizalom, ráhagyatkozás, amely tettekben és az életünk teljes odaszánásában mutatkozik meg. Aki hit által győz, az örökségül nyer mindent, - mondja az Úr: „annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (Jel 21,7).”

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.