Életképek Jézus életéből

Jézus pusztai megkísértése (I. rész)

2011.09.20.  

„Akkor a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odajött hozzá a kísértő és azt mondta neki: ’Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek legyenek kenyérré.’ De Ő ezt válaszolta: ’Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik.’ (Mt 4,1-4; Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat fordítása, Bp., 2002.)”

Krisztusnak három kísértést kellett kiállni a pusztában, és Ő mindegyik próbában győzött. Ezúttal most az első kísértésre vetünk néhány pillantást.

Jézus, mint egy harminc éves volt, amikor megkeresztelkedett a Jordán folyóban. Amint az alámerítése során kiemelkedett a vízből, az Isten dicsőségének fénye ragyogta körül. A Szentlélek, mint egy galamb ereszkedett rá (vö. Mt 3,16). Az égből a sokaság hallatára az Atya szózata hallatszott: „Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm (Mt 3,17b).” Ezt a hangot és bizonyságtételt hallotta a sátán is, aki Jézus sarkában volt gyerekkora óta, hogy valamilyen módon bűnbe vigye Őt. Eddig ez nem sikerül neki, bár Krisztus magára vette a meggyengült és bűnre hajló emberi természetünket, amelyet akkorra már négyezer éve gyengített a bűn. Krisztus azért ment a pusztába, hogy imával és böjttel készüljön fel a nyilvános tanítói szolgálatára, és a megváltás titkának a bevégzésére. Teljesen az Atyára hagyatkozott, így imádkozott és böjtölt negyven napon át. Ez a negyven napos ima, és böjt a számunkra elképzelhetetlen. Ám Krisztusnak a kísértőnek adott válaszából kitűnik, hogy Istennel együtt minden lehetséges. Ez a böjt nem Istenkísértés volt a számára, mert egyrészt a Szentlélek indítására vállalta, másészt pedig Jézus válaszából az is kiderül, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem minden igével is, amely Isten ajkáról való (Mt 4,4; Lk 4,4). Krisztus ezzel élt teljes Istennek való átadottságban és imában, amely során az étvágyát és az emberi természetének minden bűnre hajló késztetését az Isten Lelkének az uralma alá tudta vonni.

Miért volt ez fontos, és miért volt ez az első kísértés? Azért, mert az első emberpár is ezen a ponton bukott el (vö. Ter 3,1-13), és ahol elbukott Ádám, Krisztusnak azon a ponton kellett győzni, hogy a sátán bitorolt uralma az ember és a Földünk fölött ne legyen teljes és állandó. Éppen ezért az Isten Fiának, aki valóságos isteni személy, emberként, isteni hatalma igénybevétele nélkül kellett győzni a kísértés és a kísértő fölött. Ez által tud Krisztus a példaképünkké és megváltónkká lenni, és így válik követhetővé a Mester; mert ahogyan Ő hit által győzött, nekünk is lehetőségünk van ugyan úgy Isten Lelkének erejével győzni a bűn fölött.

A sátán megvárta azt a pillanatot, amikor az Üdvözítő teljesen kimerül a böjt és a lelki küzdelem alatt, amikor az emberi szervezet negyven nap után egy utolsót kiált az ételért, mielőtt feladná és összeomlana. A bukott angyali fejedelem ekkor lépett oda Jézushoz. Krisztusnak ez az éhsége tehát nem olyan éhség volt, mint amikor mi ebéd előtt megéhezünk, és az késik egy-két órát, hanem ez az emberi szervezetének az utolsó, nagy és hangtalan kiáltása volt az eledelért. Ahogyan az Édenben Évát nem közvetlenül, hanem egy kígyót médiumként használva szólította meg az ördög, úgy Krisztus esetében is minden bizonnyal a világosság angyalaként (vö. 2Kor 11,14) jelent meg az első kísértése során, mintha őt az Atya küldte volna. Amint azonban megszólalt, már le is leplezte romlott jellemét és hitetlenségét, mert a megszólítása ezzel a szócskával kezdődött, hogy: „ha”. „Ha az Isten Fia vagy, … (Mt 4,3)”. Arra akarta rávenni Krisztust, hogy kételkedjen a keresztségekor elhangzott atyai kijelentésben, hogy Ő a szeretett Fiú, és vegye igénybe az isteni teremetői hatalmát a saját érdekében, és a sátán utasítására. Krisztus számára ez volt a nagy kísértés: az Ő isteni, teremtői hatalmát kezéhez venni, és azzal győzni, mert ezt bármikor megtehette volna. Krisztusnak ez olyan könnyen elérhető volt, mint ahogyan én felemelem a kezemet, vagy megszólalok. Krisztus a földi élete során később is, még a kereszten is magához vehette volna ezt a hatalmat (vö. Mt 27,40), leszáll a keresztről és visszatér a mennybe, de akkor mi végleg elveszünk. Ám ha ezt megteszi, ha kezéhez veszi az isteni hatalmát, amiről önként lemondott (vö. Fil 2,5-11), akkor mit mondjon az elbukott ember, és mit mondjak én. Azt mondhatnám: „Krisztusnak könnyű volt, mert Ő Isten Fia, de én csak egy ember vagyok.” Pedig Krisztus a bűn fölötti győzelemhez csak olyan eszközöket vett igénybe, amelyeket mi is igénybe vehetünk. Melyek voltak ezek: 1. Ima és böjt a Szentlélek vezetése alatt és nem fanatikusan a saját fejünk szerint. 2. Az Isten igéjével való „táplálkozás” és az Isten szavának az ereje a sátánnal szemben, amely hit által válik hatalommá. 3. Krisztus nem a saját értelmére támaszkodott - bár megtehette volna, mert Isten Fia volt, - hanem az Írásokra, azaz a Biblia szavaira, hogy mi is ezt tegyük. Ezek az eszközök a mi rendelkezésünkre is állnak. Vegyük észre, hogy ebben a küzdelemben Krisztus saját emberi természete fölött is uralkodott és győzött (vö. Zsid 5,7-9). Ezt írja a Példabeszédek könyve: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál (Péld 3,2).” Ő, aki a szavával a későbbiek során kihívta a négynapos halott Lázárt a sírból és az feltámadva kijött, megtehette volna, hogy a saját szavaival verje vissza a kísértőt. Nem tette, hogy nekünk példát adjon a győzelemre. Egyébként, az az íráshely, amelyet idézett az első kísértésre válaszul ténylegesen a saját szavai voltak, mert ezeket Mózesnek és Izrael népének mondta el még a pusztai vándorlásuk során mielőtt emberré lett volna. Ugyanis az „Úr, a te Istened” kifejezés (vö. MTörv 8,1-6) az Ószövetségben Krisztusra is vonatkozik, mivel a bűneset óta az Atya nem érintkezik közvetlenül az emberekkel, csak a Fiú által (vö. Jn 1,18; 1Jn 4,12). Jézus a pusztában tehát Mózes ötödik könyvéből idézett, és ezzel utasította el azt, hogy a saját érdekében a köveket kenyérré változtassa. Ez az eset még arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy az Isten szavának való engedelmesség az isteni csodánál is fontosabb kell, hogy legyen a hívő ember számára. Amit a Szentírásban az Isten mond, az valóban kinyilatkoztatás. Igaz az, hogy nem szó szerint ihletett az ige, csupán a gondolat ihletett a Szentlélek által, de az ténylegesen és tisztán az Istentől van hétszeresen megtisztítva és elválasztva minden salaktól (vö. Jer 23,28-29; Zsolt 12,7).  Milyen Isten lenne az kedves olvasó, aki arra sem lenne képes, hogy az ő beszédét hiánytalanul és számunkra értelmes módon közölje? Ha nem lenne arra képes, hogy a történelem folyamán minden viszontagság és a Biblia elleni támadás ellenére a Szentírás, amit a kezünkben tartunk, az ne tőle legyen? Akkor nem lenne élő Isten. Ha csak rejtjelekkel és bizonytalan módon értelmezhető üzeneteket lenne képes hozzánk eljuttatni, amelyeket csak külön beavatott csoport tud értelmezni, akkor ebben az esetben ő ténylegesen élő Isten lenne? Kizárt dolog. Ha a Szentírás a kezünkben nem az Isten hiánytalan és egyértelmű beszéde, akkor már csak az emberi mérték marad, minek a segítségével sosem lehetne eljutni a hitre és az üdvösségre, mert az emberi mérték változik és sosem tökéletes. Igaz ugyan, hogy a Szentírás olvasása és gondos tanulmányozása magasabb rendű szellemi erőfeszítést kíván, de hát az ember, gondolkodásra, és értelme használatára lett teremtve, hogy Isten szavát megértve jó döntéseket hozzon az életében, és nem arra kapta az értelmét, hogy a szórakozásokkal és az alkohollal, droggal vagy a tévé és az internet nem értelmes módon való használatával tompítsa azt. Gondoljuk végig, hogy mikor olvastuk utoljára Mózesnek azt a könyvét, amelyikből Krisztus idézett és győzött a sátán fölött, és mindjárt látni fogjuk egyik okát annak, hogy mi miért bukunk el annyiszor a bűneinkben.

Végül pedig a Szentírásnak nemcsak egyes szakaszait ajánlja Jézus, olvasásra lelki táplálékul, hanem annak minden igéjét, mert azaz Isten ajkáról való. Visszhangozzék Jézusnak ez a mondata a szívünkben egész nap: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik (Mt 4,4).” Jézus engedelmeskedett az igének, mert a negyven napos böjtje idején Isten igéjét forgatta az elméjében, imái és lelki küzdelmei során, ez volt az ő tápláléka. Így az Isten szava hatalom tudott lenni az ajkán, amitől a sátán végül is visszavonult tőle egy időre.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.