Messiási próféciák

Krisztus helyettes áldozati haláláról

2011.09.23.  

Húsvéthoz közeledve aktuális témával jelentkezem. Mivel már korábban írtam a feltámadásról a „Mit mondott Jézus a feltámadásról?” című írásomban, ezért most húsvét titkából a Messiás szenvedéséről és helyettes áldozati haláláról szemlélhetnénk egy részletet elsősorban Izaiás próféta könyve alapján. A próféta mintegy hétszáz évvel Krisztus születése előtt írta le az Isten Lelkének az ihletésére azt, hogy Jézus szenvedése és halála a bűneinkért helyettes áldozat lesz. Az ember lázadt fel és mégis az Isten keresi a békességet, Ő békélteti az embert, és ezért a legnagyobb áldozatot is meghozta értünk (vö. 2Kor 5,19.21 Károli ford.). Az ókori pogány világ felfogása szerint az embernek kell kiengesztelni a haragvó Istent, különböző ajándékok és áldozatok által, hogy az elképzelt istenség megenyhüljön, és érzelmileg áthangolódjon. Az Isten szava szerint azonban maga az Isten ad áldozatot az emberért, önmagát adja, és ezt a Golgotán végbement áldozatot előképként mutatta be és tette valósággá az Ószövetségi áldozati rendszer. A reggeli és az esti áldozat jelképezte azt az áldozatot, amelyet maga az Isten hoz meg az emberért.

Izaiás próféta sorait idézem kivonatosan az eredeti héber szöveg pontosított fordítása szerint „az Úr szolgájáról” (Ebed Jahve) szóló részből: „Íme jó szerencsés lesz szolgám, magasságos, felséges és dicső lesz nagyon. Miképpen eliszonyodtak tőled sokan, oly rút, nem emberi volt ábrázatja és alakja sem ember fiaié (Iz 52,13-14).” A próféta látja azt, hogy a Messiásnak a szenvedésével és halálával azonos szintű felmagasztalásban lesz része (vö. Fil 2,5-11). Fontos ezt előre jeleznie, mert ezek után iszonyú képek következnek. Az olvasónak látnia kell, hogy mindez nem értelmetlen, hanem Isten szemében „dicső lesz nagyon”. Mindez a felmagasztalás szenvedések árán válik valóra (vö. Lk 24,25-27). Ezek a lelki és testi szenvedések torzítják el a Megváltó arcát. Tehát nem arról van szó, mintha Krisztusnak a megjelenése és bűntelen élete következtében is ne lett volna vonzó az arca vagy a tekintete. Krisztusnak olyan tekintete volt, amelyben ott sugárzott a mindenben megkísértett, de mindenekben győzelmet aratott nyugodt erő és békesség. A kereszten azonban a világ bűnének ránehezedése és az Atyától való elhagyatottsága következtében bizony az arca értünk eltorzult és rút lett, akitől sokan iszonyodtak.

A próféta a továbbiakban ezt írja: „Felnőtt, mint egy vessző szál Őelőtte, és mint gyökér a száraz földből (Iz 53,2a).”  A vesszőszál és gyökér képet ugyancsak Izaiásnál találjuk meg (vö. Iz 11,1). Jézus pedig maga azonosította ezt a jelképet a Jelenések könyvében a következőképpen: „Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága (Jel 22,17)”. Jézusnak erre vonatkozott a főpapokhoz intézett magvas kérdése, amire nem tudtak válaszolni, hogy miképpen lehet a Messiás Dávid fia, amikor maga Dávid Urának mondja Őt a Szentlélek indítására. „Hogy ha Dávid Urának hívja őt, mi módon a fia (vö. Mt 22,41-46)?”- kérdezte Jézus. Számunkra utólag könnyű felismerni azt, hogy Jézus még a megtestesülése előtt Dávidnak a teremtője az Atyával együtt (vö. Kol 1,16. Róm 9,5), így az Ura neki. Fia pedig a testi leszármazás szerint, mert a Messiásnak Dávid magvából kellett születnie a Szentlélek erejéből test szerint (vö. Rom 1,3). Így, a megtestesülése után a Messiás Dávidnak fia is, mert Dávid magjából való Jézus anyja révén. Erre az összefüggésre utal az izajási „gyökér és ág” hasonlat. Dávid gyökere, mert ő teremtette, és ága, mert Dávid családjában született meg. A fenti kép még azt is érzékelteti nagyon pontosan, hogy a gyökér a száraz földből nem szokott kihajtani. Az a tény, hogy ez mégis megtörténhet, Istennek a műve. Ez arra utal, hogy Krisztusnak egy rossz hírű, többségében pogányok lakta kisvárosban, Názáretben kellett felnőni, amely nem a jó erkölcsökről és az Istenismeretről volt nevezetes. Gondoljunk a főpapok megjegyzésére, ezzel kapcsolatban: „Jöhet-e valami jó Názáretből?” Jézus éppen ilyen környezetben élte rejtett módon harmincéves koráig az ő bűntelen életét, mielőtt elkezdte volna nyilvános működését.

A próféta ezzel folytatja: „Megvetett és emberektől elhagyatott volt, fájdalmak férfia, betegség ismerője, aki elől elfordítjuk arcunkat, mint egy megvetettől; nem értékeltük őt (Iz 53,3).” A „betegség ismerője” kifejezés nem azt jelenti, hogy Jézus valaha is megbetegedett volna, hiszen egészséges életmódot élet és soha bűnt nem követett el. Márpedig a bűn zsoldja a halál, s mindaz a folyamat, ami ezt megelőzi. Ide tartozik a betegség is. Jézusra tehát ez nem vonatkozhat. A „betegség ismerője” azt jelenti egyrészt, hogy felvette magára a megtestesüléskor a mi romlott, bűnre hajló természetünket, amelynek bűnös késztetéseit szüntelenül tapasztalta, de azokba soha még gondolatban sem egyezett bele. Másrészt mivel Isten Lelkének erejével betegeket gyógyított, volt betekintése a betegségek és emberi nyomorúságok világába. A „fájdalmak férfia” kifejezés, már önmagában is kimondja azt, hogy Krisztusnak nemcsak fájdalmai voltak akkor, amikor szenvedett értünk és helyettünk, hanem azoknak a sokasága és elviselhetetlensége miatt valósággal a fájdalmak férfia lett. „Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat ő hordozta, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől (Iz 53,4)!” Itt jelenik meg a helyettes áldozat eszméje először: „fájdalmainkat ő hordozta”. Ez Jézusnak a szenvedéseink és betegségeink iránti együttérzésére vonatkozik egyrészt, másrészt arra, hogy helyettesünk lett a golgotai keresztáldozatban. Miközben Krisztus ezt szó nélkül és önként vállalta, aközben még a tanítványok is megbotránkoztak benne, mert úgy halt meg, mint egy politikailag halálraítélt, ahelyett, hogy Izraelt nagyhatalommá tette volna.

„Átszúrták őt a mi bűneinkért, összetörték a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, az ő sebeivel gyógyultunk meg (Iz 53,5).” Ezer évvel Krisztus megjelenése előtt ezt írta Dávid a Messiásról, aki Isten Lelke által szólt: „Átlyukasztották kezeimet és lábaimat (Zsolt 22,17).” A héber eredeti szerint „kivájtak, átfúrtak engem”. Gondoljunk Krisztus átlyukasztott kezeire és lábaira, valamint az oldalán a lándzsa által ütött sebre. Dávidnak fogalma sem volt, hogy mire vonatkoznak ezek a szavak, de pontosan írta le a Szentlélek indítására. Zakariás próféta pedig ezt írja ötszáz évvel Krisztus megjelenése előtt: „reám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják őt, amint siratják az egyetlen fiút” (vö. Zak 12,10), a következő fejezetben pedig így ír: „És ha mondja néki valaki: Micsoda ütések ezek a kezeiden? Azt mondja: Amiket az én barátaim házában ütöttek rajtam (Zak 13,6-7).” Három próféta ugyan azt az eseményt írja le két-háromszáz éves különbséggel egymástól, és azok Krisztus sebeivel szó szerint teljesedtek be. Ennyi is elegendő lehetne bárkinek arról, hogy a Biblia Isten szava, mert abban jövendölések, próféciák vannak, amelyek Jézus első eljövetelére (fellépésére, szenvedésére, halálára és feltámadásra) vonatkozóan mind beteljesedtek, és a második eljövetelével kapcsolatban is minden be fog teljesedni, amit a Szentírásban megírtak. Ha megfigyeljük a prófécia nemcsak Jézus halálának a módját írja le, hanem azt is, hogy ez a halál helyettes áldozat lesz. „Átszúrták a mi bűneinkért, összetörték a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, az ő sebeivel gyógyultunk meg.” Ez azt jelenti, hogy övé a bűneink, és az azokért járó büntetés, miénk az ő békessége. Krisztuséi a sebek, miénk a gyógyulás. A helyettes áldozat eszméje tovább folytatódik a megkezdett izajási szövegben: „Mindnyájan, mint a juhok eltévelyedtünk, ki-ki a maga útjára tért, de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette (Iz 53,6).” Emellett a szavak mellett nem lehet érzéketlenül elmenni, mert lehetetlen, hogy az ember ne ismerne saját magára abban, amikor a bűneiben a saját útjára tért, és vele együtt kivétel nélkül minden ember. Eközben egy valaki, a Mester ott vívódik a getszemáni kertben emberi természetében iszonyodva a reá váró szenvedésektől annyira, hogy vért izzad, hogy vállalja-e a helyettesítést a szenvedésével és a halálával, vagy pedig visszatérjen az Atyához, hogy az emberiség elvesszen a bűneiben, amint azt megérdemli. Krisztus mégis ki tudja mondani az Atyának azt, hogy „ne az én akaratom legyen, hanem a tied”. Az a leírás, hogy „az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette” mutatja, hogy Krisztus nem a saját bűnei miatt halt meg és nem is csak úgy áldozatul esett egy cselszövésnek, hanem, Ő önként és szabadon vállalta (vö. Iz 53,12), hogy a legnagyobb árat „fizeti meg” azért, hogy nekünk bizalmunk legyen az Istenhez visszatérni és megvallani a bűneinket. Az az Isten, aki erre is képes értünk, az valóban méltó a bizalmunkra és arra, hogy meglássuk az Ő irántunk való kimondhatatlan szeretetét.

„Iszonyatos nyomás nehezedett rá, de ő megalázta magát, nem nyitotta meg száját. Mint az áldozati bárány, mely levágásra vitetik, mint a juh, mely megnémul az őt nyírók keze között, nem nyitotta meg száját (Iz 53,7)!” Krisztus azzal lett a helyettesünk, hogy úgy viselte el a vérlázítóan megalázó peres eljárását és minden szenvedést, mintha ténylegesen megérdemelné azt. Ez volt az iszonyatos nyomás, amely ránehezedett. Minden pillanatban kezéhez vehette volna az isteni teremtő hatalmát, és lesújthatott volna a gyilkosaira, de mégsem tette meg, inkább értük is vállalta a halált, hogy őket is megmentse. Nem tiltakozott és nem mentegetőzött, annyira, hogy a főtanács előtt az ellene felhozott hamis vádakat sem utasította vissza (vö. Mt 26,59-63a). Krisztus úgy viselte el a főtanács törvénytelen peres eljárását, mintha méltó lenne rá, mert mi méltóak vagyunk erre a bűneink miatt, miközben őt leköpték, arcul verték és Istenkáromlónak minősítették. Heródes előtt egyetlen szót sem szólt. Szóra sem méltatta Keresztelő János gyilkosát, azt az embert, akit a hatalom a jellemében teljesen elsötétített. A világmindenség teremtője szó nélkül elviselte, hogy a bolondok ruháját adják rá, és kigúnyolják, azért, hogy akik benne hisznek, hasonló vádakban, bűnaláhelyezésben és kárhoztató ítéletben ne legyen részük az Isten színe előtt az utolsó ítéleten, hogy megkaphassák a felmentő ítéletet, és ingyen, kegyelemből Krisztus érdemeire való tekintettel az örök életet (vö. 2Kor 5,21. 1Jn 2,1-2. 2Kor 5,14-15. Rom 5,1-2. 8-9. Rom 8,32. Tit 2,14. 1Pt 1,19-20. Lk 19,10. Ef 1,4-6. 2,8-9. Jel 7,14). Egy juhtartó emberrel beszélgettem, aki azt mondta, hogy a bárány nem visít, amikor késsel közelednek hozzá, a kecske az ordít, vergődik, a bárány az nem. Krisztus szelídsége a bárány szelídsége, Krisztus hangja a bárány hangja, és a bárány szótlansága az őt nyíró előtt. Ő az, aki „megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jeleníti meg”, „nem kiállt és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán” (Iz 42,3.2). Krisztus hangja sosem harsogott, mint a vihar, hanem természetes volt és dallamos, olyan, mint amikor a harmat megöntözi a földet. Krisztus eljövetelekor és majd az utolsó ítéleten azonban az elkárhozottakkal szemben megnyilvánul „a bárány haragja”, amely előtt ki állhat meg (vö. Jel 6,16-17)?

Az izajási szövegből még a következő sorokat emelném ki: „önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz (Iz 53,10)”. Az, hogy „önlelkét áldozatul adja”, arra utal, hogy Krisztus önként és szabadon vállalta el a szenvedést és a kereszthalált. Az, hogy „magot lát”, a Szentírás összefüggései alapján azt jelenti, hogy látja a hívők seregét. Ábrahám magva, Dávid magva, először Krisztusra, majd a Krisztushívőkre vonatkozik. A „napjait meghosszabbítja” megfogalmazás azok után, hogy a messiás áldozatul adja önmagát, nem jelenthet mást, mint a feltámadását és az ezt követő isteni élet teljességét, amelyben Krisztusnak része lett. Amilyen mélységekbe szállott alá, olyan magasságokba emelkedett fel a Szentírás szavai szerint. Ennél kevesebbel nem tudott volna megmenteni. Vajon miért? Miért nem engedhette volna el az Atya Krisztus áldozata nélkül is a bűnöket és azok büntetését? Azért, mert sátán által a mindenség szellemi lényei előtt vád alá helyeztetett, hogy Ő mindenkor irgalmas, és nem igazságos. Nem igazságos, mert aki vétkezik, annak örökre meg kellene halni az Isten törvénye szerint (vö. Ter 2,17). Ezért a nagy ellenség szerint az Isten nem igazságos, mert kegyelmez a bűnösnek, holott az halált érdemelne. De ha a bűnös ember helyett a teremtő Fiúisten szenvedi el a bűnnek a következményét, akkor az Isten úgy mutathatja meg az igazságosságát, és a saját örök Törvénye változhatatlanságát a világmindenség szellemi lényei és az ember előtt, hogy közben az irgalmasságát nyilatkoztatja ki. Ő meghal helyettünk, hogy a hívő, bűneit megvalló ember élhessen. Ezért aki Krisztusban van, az új teremtés (2Kor 5,17). Akinek a szívében hit által ott lakik a Szentlélek, az már Isten gyermeke és Krisztus isteni örökségéből neki is mindenben része van. Minden, ami Krisztusé az Atyánál, az a megváltottaké is lesz mindörökre.

Húsvét alkalmából azt kívánom az „Újkelet” olvasóinak és szülővárosom minden jóakaratú emberének, hogy megismerjék az Isten kimondhatatlan szeretetét, és ez a szeretet átformálja szívűket a szeretet törvénye szerint!

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.