Krisztus példázataiból

Meghívó a nagy vacsorára

2011.09.20.  

Jézus a nagy vacsoráról szóló példabeszédét két ízben is elmondta. Ez a két változat egy kicsit különbözik egymástól, de több bennük az azonosság, mint a különbség. Sőt így egyik a másikat kiegészíti, és ez megkönnyíti a példázat megértését. Ezúttal Lukács evangéliuma alapján tárjuk fel lépésről lépésre a példázat mondanivalóját (vö. Lk 14,15-24).

Aki a vacsorát megrendezi az nem más, mint az Atya. Ezt az embert Máté evangéliumában Jézus királynak nevezi, aki a fia számára menyegzőt készített. A fiú természetesen nem más, mint Jézus. Ezt a menyegzői képet a Szentírás máshol is megerősíti, amely szerint Jézus a vőlegény, és a menyegzőre meghívott menyasszony pedig az Isten hívő népe (vö. Jel 19,7-9). A vacsora vagy a menyegző nem más, mint az üdvösség, amely során Isten és az Ő népe egymásra talál, és Isten megváltási terve beteljesedik: minden, ami az Istené, az Jézus által a megváltottaké is lesz örök korszakokon át. A példázatban a szolgák azok a személyek, akik Jézussal és az Atyával állandó kapcsolatban vannak, és mindenkor teljesítik az Ő akaratát. A példázat alapján láthatjuk, hogy a szolgák megbízatása Istentől emberfölötti erőfeszítéseket kíván, sőt Máté evangéliumában a szolgákat a meghívottak megverték és meg is ölték (vö. Mt 22,6). Isten igaz szolgájának lenni azt is jelenti, hogy mindenben, a szenvedésben és a megvetésben is osztozni Jézusnak, a Mesternek a sorsában: „ha engemet üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha az én szavaimat megtartották, a tieteket is megtartják”- mondta Krisztus.

A meghívottak Jézus korában, a zsidó nép volt, amely mint nép nem fogadta el a Megváltót, de közülük némelyek igen. Az izraeliták feladata az lett volna, hogy a helyes Istenismeretet és az Ő jellemét mutassák be minden népnek. Ennek azonban szinte sosem tettek eleget, kivéve Salamon uralkodásának első időszakát. Az első pünkösd óta továbbra is a meghívottak közé tartozik minden ember (vö. ApCsel 2,39; Mt 28,19). A szolgák feladta, hogy az Isten Országába hívó örömhírt és a megváltásuk hatalmas árát, Krisztus halálát, és a halál fölötti győzelmét, a feltámadását hirdessék minden embernek. És azt is, hogy Istennek a terve az, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (vö. 1Tim 2,4).

A példázatban több megdöbbentő mozzanat is van. Az első az, amikor a meghívottak kezdik magukat egymás után kimenteni a vacsorán való részvétel alól. Arról, amiről tudtak, amelyre hivatalosak voltak, de ők azt megvetették. A meghívottak kétharmada üzleti ügyeire hivatkozva kéri a meghívó gazdát, hogy mentse fel őket e vacsora alól. A meghívottak egyharmada érzelmi kötelékekre hivatkozva kéri ugyanezt. Ez mai nyelven azt jelenti, hogy bár tudomásom van az Isten Országáról, pillanatnyilag vannak fontosabb dolgaim is. Például „az üzleti ügyeimmel kell foglalkoznom, a vállalkozásom egész embert kíván, nem jut időm ezzel is törődni”. Vagyis nem fontos ez nekem annyira, mint az Isten ígérete. E mögött a gondolkodásmód mögött azonban hitetlenség van, mert Jézus szerint a sorrend fordított kellene, hogy legyen: „keressétek először az Isten Országát és annak igazságát, és ezek mind megadatnak néktek (Mt 6,33)”- mondta Jézus. Ez azt jelenti, hogy ugyan úgy végzem a munkámat a hét hat napján, mint eddig, de mindent a nagy vacsora, az Isten Országa szempontjainak vetek alá és nem a pénz szempontjainak. Az Isten pedig megígérte, hogy Ő gondoskodik rólam, rólunk megélhetésről és mindenről, amire valóban szükségünk van. Gazdagságot, jólétet nem ígért, de kenyeret és vizet, még a legnagyobb nyomorúságban is megígérte a benne bízók számára (vö. Iz 33,16). A hívő ember mindent az életében: az anyagiakat, a megélhetését, a kapcsolatait, családi és érzelmi kötelékeit az Isten igéjének rendeli alá, és ezt örömmel teszi meg Isten segítségével, mert jól tudja, hogy „aki meg akarja menteni életét, az elveszíti azt, ám aki elveszíti életét Krisztusért és az evangéliumért, az megtalálja azt”. A mindennapi élet igazolja azt, hogy a bűn és az önzés szétzilálja a családokat, tönkre teszi a kapcsolatokat, és az üzleti életben is óriási vagyonkülönbségekhez vezet. Mindenki eldöntheti, hogy be akar-e állni ebbe az élethalál küzdelembe, - aminek lehet rövid távon némi előnye, vagy nyeresége, - de mindenképpen a vége az örök halál. Tehát a Krisztus nélküli élet végső következménye örök elveszés, Krisztussal és az Isten Lelkének az erejével viszont, örök élet (vö. Róm 6,23).

A másik fontos mozzanat a példázatban a szolgák (a valódi Krisztushívők) szolgálata és viselkedése. Miután végighallgatják a meghívottak kifogásait, - miközben tudják, hogy azoknak ez a negatív hozzáállásuk a vesztüket okozhatja, - üres kézzel térnek vissza a vacsorát adó gazdához (a királyhoz, aki a jó Isten). A munkájuk látszólag teljesen eredménytelen, sőt teljes kudarc. Ezért aki nem az Isten szolgája, az abba is hagyja néhány próbálkozás után ezt a szolgálatot. Aki viszont minden esetben visszatér az ő Urához imában, annak lesz ereje továbbvinni és teljesíteni az Isten akaratát. Amelyik szolga elcsügged és megszakítja a kapcsolatot a meghívó gazdával, az nem teljesíti ura akaratát, és annak megfelelően lesz majd a sorsa elbírálva az utolsó napon (vö. Lk 12,47-48). Az Isten szolgálata nem emberek menedzselése, vagy manipulálása jó irányba. A szolgának a legfontosabb feladata állandó és élő kapcsolatban maradni az Élet Urával és vele minél több embert személyes kapcsolatba hozni, - hogy a lehető legtöbb ember eljuthasson a menyegzőre.

A harmadik döntő mozzanat a példázatban az, hogy a szegények, a csonkabonkák és a vakok (Lk 14,21) - mivel semmijük nincsen, és őket alig szereti valaki, így érzelmi kötődéseik is alig vannak, - azok elsőnek mennek be a nagy vacsora termébe. Ami ebben a világban hátrányukra van, az éppen az üdvösségük eszközéül szolgál. Ha valaki elszegényedik, vagy valami baj éri, arra gondol, hogy őt elhagyta az Isten. Pedig pontosan fordítva van: éppen ez által a helyzete által vált az Isten számára megszólíthatóvá, egyébként lehet, hogy a füle botját se mozdítaná az Isten ígéreteire és hívására. Ez mutatja, hogy az Isten mennyire szereti őt, és hogy rá külön mennyire gondja van, mert az Atya fő „gondolata” az, hogy az ő gyermekei eljussanak a mennybe (vö. 1Tessz 4,16-17; Mt 7,21; 1Tim 2,4) és majd az újjáteremtett Földre is (vö. 2Pt 3,13; Jel 21,1-7; Iz 66,22-23).

Nekem nem egy anya mondta már el, hogy őt az a tény indította el az Istenkeresés útján, hogy sajnálatos módon a saját hibáján kívül egy sérült gyereke született. Amikor ráébredt arra, hogy sem a férjére sem másra nem számíthat igazán, akkor kereste és találta meg az Istent, és ezért ma már hálás tud lenni. A végtelenül bölcs Isten jobban tudja, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy eljussunk az örök életre, mint mi magunk. Ebből még nem következik, hogy minden baj és nyomorúság tőle van, - hiszen tudjuk a Szentírásból, hogy a bűn és a halál a sátántól származik (vö. Róm 5,12; Ter 3,6-16), - de „az Istent szeretőknek minden együtt munkálkodik a jóra” (vö. Róm 8,28). Aki minden körülmények között az Istent választja, az az ember szereti igazán az Urat, és ez alkalmassá teszi őt arra, hogy a világ el nem bukott teremtményeivel együtt egy örökkévalóságon át dicsérje és tisztelje a Teremtőt.

Utolsó mozzanatként figyelemre méltó a vacsora gazdájának a szolgához intézett felhívása: „Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék az én házam (Lk 14,23).” A „kényszeríts” szó helyén a görögben egy olyan kifejezés áll, amit így lehetne helyesen lefordítani: „sürgető erejű, nyomatékos felszólítás”. A szolgának tehát az a feladta, hogy mindent megtegyen a másik ember szabadságának a tiszteletben tartása mellett azért, hogy az illető meghívott elfogadja a meghívást és ott is legyen a nagy vacsorán. Azt a szolgát aki, teljes szívével és szeretetével, valamint minden képességével ezen dolgozik, azt az Isten küldte. Ilyen szolga lesz viszont mindenki, aki Krisztussal élő kapcsolatban van és keresi az Ő akaratát. Aki erőszakoskodik, „nyomul előre” és a másik ember szabadságát nem tartja tiszteletben, az sosem lehet Krisztus küldötte, mert „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Jézus is elmondta Jeruzsálem felé tekintve: „hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti a kis csirkéit a szárnya alá, és te nem akartad (Mt 23,37)”. A Jelenések könyvének végén pedig így szól hozzánk: „aki szomjazik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen (Jel 22,17)”. „Aki akarja …”, az igyék, aki nem, azt szelíden, de határozottan később is újra és újra hívni lehet, sokkal előbb a hiteles keresztény életpéldánkkal, majd pedig a szavainkkal is. Kényszeríteni azonban még az igazság nevében sem szabad senkit sem, mert szeretni csak azt lehet, aki azt kész elfogadni és befogadni. Onnan tudhatja valaki, hogy elfogadta-e ténylegesen a meghívást a nagy vacsorára, hogy Krisztus szolgájaként már elkezdett másokért élni és őket bármilyen formában szolgálni, hogy minél több ember eljuthasson az üdvösségre.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.