Krisztus példázataiból

Mit tegyek, hogy az örök életem legyen?

2011.09.20.  

Egy törvénytudó (az Ószövetségi írásokat ismerő) megkereste Jézust, és megkérdezte tőle: „Mester, mit tegyek, hogy az örök életet elnyerjem (vö. Lk 10,25-27)?” Krisztus rabbinikus módszerrel visszakérdezett: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Erre a törvénytudó nagyon helyesen kiemelte a több mint hatszáz parancsolat közül a két legfontosabbat. A főparancsot, amelyet a Második Törvénykönyvből idézett (MTörv 6,5), és amely az Isten viszont-szeretetének a parancsa, és a felebarát szeretetének a parancsát, amelyet a Leviták könyvében találhatunk meg (Lev 19,18).

Jézus megdicsérte a törvénytudót, hogy jól felelt, de hozzátette: „cselekedd ezt, és élsz!” (Lk 10,28). Tehát nem elég kívülről ismerni a Szentírást, és annak belső összefüggéseit, a katekizmus vagy a káté kívülről való felmondása vagy a keresztény világnézet és annak képviselete senkit sem fog megmenteni, csak akkor, ha annak megfelelően él ebben a világban. Ez Jézus szavaiból egyértelmű. A törvénytudó azonban bizonyos akart lenni afelől, hogy ki az ő felebarátja. A „felebarát” szó közeli szomszédot jelent, és nem „félig barátot”, mint ahogyan első hallásra gondolnánk, de még így is félreérthető. A Leviták könyvének a 19 fejezetében felebarátnak számított a szegény, a vak, a napszámos, bármely társadalom peremére szorult, és a jövevény is. Az utóbbi azért jelentős, mert az nem volt izraelita. Ezért a nem zsidót, a saját népéhez nem tartozót is ugyan úgy felebarátnak kellett tekinteni, mint azt, aki a saját népének a fiai közül való volt. Ez a bővebb jelentéstartalom azonban már Jézus korára teljesen elhomályosult, és ez minden korban így van, amikor emberi magyarázatokat helyeznek tekintélyként a Szentírás szavai fölé. Jézus korában az írástudók és a farizeusok tették ezt, - amelyet már több cikkemben is kifejtettem (vö. Mt 15,3).

Jézus a „felebarát” fogalomkörének a kifejtésére mondta el „az irgalmas szamaritánusról” szóló példabeszédet. Ezt a példázatot szinte mindenki ismeri (vö. Lk 10,25-37). Röviden így összegezném: Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, de útközben a rablók megtámadták, kifosztották, félholtra verték, és ott hagyták. Arra ment egy pap, látta, de elment mellette. Egy levitának (lévita = Lévi törzséből való férfi, aki templomi szolgálatokat látott el, és az alsóbb papság köréhez tarozott) is arra tartott az útja, ő is látta, de továbbment. Végül arra ment egy szamaritánus, az meglátta és könyörületességre indult iránta, odament hozzá, olajat öntött sebeibe és bekötözte azokat. Majd feltette teherhordó állatára és elvitte a legközelebbi fogadóba és gondjaiba vette ezt a szerencsétlenül járt embert. Másnap a fogadósnak egy bizonyos pénzösszeget adott, és meghagyta neki, hogy ha többet költene reá, amikor ismét visszatér, megfizeti neki. Eddig a példázat. Jézus ekkor feltette a kérdést: „Kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett (Lk 10,36)?”  A törvénytudóval mi is válaszolhatjuk nyugodtan, hogy az, aki vele irgalmasságot cselekedett. Jézus hozzátette: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél (Lk 10,37).”

A továbbiakban, hogy ha megértjük a szamaritánus kilétét, ennek hátterén világossá válik a példázatnak a súlya és a mondanivalója. A szamaritánus szitokszó volt a Jézus korabeli zsidóság körében (vö. Jn 8,48), ugyanis a zsidók és a szamaritánusok a szükséges kereskedelmet kivéve nem is érintkeztek egymással. Annyira, hogy az izraeliták meg is vetették ezt a kevert népességet, akik a Mózes törvényéhez pogány vallási elemeket is csatoltak és így imádták az Istent (vö. Jn 4,20.22). Egy ilyen kivetett, nem kívánatos ember segített egy izraelitán, miközben a saját népéből való ezt nem tette meg. Ezzel a példával gyakorlatilag Jézus az Isten erkölcsi törvényének egyetemességét hangsúlyozta, amelyet Isten az izraelitákon keresztül minden népnek és nemzetnek adott. Sajnos az ószövetségi választott nép egy-két esetet és rövid korszakot leszámítva nem teljesítette ezt az Istentől kapott megbízatást. Ebben a példázatban a kulcsszó a „könyörületesség”, az irgalmas szívűség, amely egy idegen által nyilvánult meg a szerencsétlenül járt ember érdekében. Ez az a tulajdonság, ami talán a leginkább kiveszőben van manapság az emberi kapcsolatokból. Az evangélium ugyan ezt a görög kifejezést használja „a tékozló fiú” példázatában az apára nézve is, mert ott ezt találjuk: amikor meglátta a hazatérő rongyos fiát, „megesett rajta a szíve” (vö. Lk 15,20). Az adós szolgáról szóló példázat pedig a királyt jellemzi ezzel a szóval, aki első ízben megkönyörült az adós szolgáján, pedig az neki megfizethetetlen összeggel tartozott. Mind az „apa” mind a „király” ezekben a példázatokban a mennyei Atyát jelképezi. Ugyan ezt a fogalmat Jézus emberekhez való viszonyában is megtaláljuk az evangéliumokban (vö. Lk 7,13 / Mt 9,36 / Mt 14,14 és 15,32), tehát ez a könyörületesség az Atyának és Jézusnak az irántunk való visszavonhatatlan alapmagatartása minden ember iránt.

Ez azt jelenti, hogy a könyörületesség, az irgalmasság és az együttérzés Isten legfőbb vonása, hiszen „Isten szeretet” (1Jn 4,14), ám az Isten gyermekeinek is a legfőbb tulajdonsága kell, hogy legyen mindenekelőtt, hogy ha Krisztushoz akarnak hasonlóvá válni a Krisztuskövetésük során. Amikor az előbb azt írtam, hogy a „könyörületesség” a leginkább kiveszőben lévő tulajdonság manapság még azok között is, akik magukat kereszténynek vallják, ezzel érzékeltettem azt, hogy nem az a lényeg, hogy Krisztushoz tartozónak vallom-e magam, hanem az, hogy Krisztus lelkülete lett-e úrrá az életemben (?)! „Akiben nem lakik Krisztus Lelke, az nem az övé (vö. Rom 8,9)” – a Szentírás szerint. Isten pedig nem fog együttmunkálkodni olyan emberekkel, akiknél az önző „én” uralkodik, és a bűnös szokásaikat nem tagadták meg, mert a Biblia szerint Isten bűnnel együtt nem lakik. Sajnos előfordul sok esetben olyan, hogy valaki valamely egyház vagy egyházi közösség megbízottjaként hirdeti az igét, de mivel a szívéből hiányzik az együttérzés és a könyörület, így bizonyára nem ismeri azt az Istent, akit a Szentírás olyannak mutat be, aki érzelmileg meg tud indulni a mi erőtlenségeinken (vö. Zsid 4,15) és aki a bűnös ember megmentéséért kimondhatatlan áldozatot hozott (vö. Jn 3,16). Az egyszerű embernek gyakran az a mérvadó, hogy valakinek milyen magas képzettsége van, vagy mennyi ideje gyakorlott ezen a területen, esetleg hogy egyházi tekintély ott van-e az illető mögött, pedig van ennél fontosabb is, amit János apostol így fogalmazott meg: „aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent, mert Isten szeretet (1Jn 4,7-8).”

 Jézus szavai szerint: „Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában (Mt 5,19, Szt. Jeromos Kat. fordítás).” A „legkisebbnek fogják hívni” minden bizonnyal nem azt jelenti, hogy éppen hogy üdvözül, hanem azt, hogy Isten szavát meghazudtolva félrevezette az embereket és ezért felelősséggel tartozik a nagy Bíró előtt, azaz a menny lakóinak szemében kicsinek fog számítani. Nem szükséges a Mindenhatónak a történelem folyamán többször is fölülről beavatkozni azért, hogy a saját szavának, amely a Szentírásban van (a héber kánon szerint), érvényt tudjon szerezni. A mindenség ura nem nyúl erőszakhoz, nem manipulál, nem kapkod, - egyszerűen csak minden szavát beteljesíti. Jézus mondta: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak (Mt 24,35).” Vagy egy másik kijelentése szerint: „mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik (Mt 5,18).” Jeremiás próféta könyvében pedig ezt olvashatjuk: „gondom van az én igémre, hogy beteljesítsem azt” (Jer 1,12). Éppen ezért az Isten igéje engem is kötelez, mert én is eszerint leszek számon kérve, illetve, hogy ha az Úr jónak látja, akkor üdvözítve.

Bizonyára Istennek nagyon kedves az, hogy Böjte Csaba ferences rendi szerzetes és vele együtt nagyon sok világi (tehát nem pap) munkatárs Erdély szerte, éhező és szegény sorsú gyermekeknek életfeltételeket termet, iskolákat, otthonokat épít. Ezek az emberek mindennap gyakorolják a könyörületességet. Bár a belső indítékaikat nem ismerhetjük, - és ez nem is tartozik ránk, de tény az, hogy éhezőknek ételt adnak, a ruhátlant felruházzák, a tanulatlant tanítják és taníttatják, valamint emberhez méltó körülményeket hoznak létre sok ismeretlen jótevő adományai által. Ez csak egy mai példa arra nézve, hogy vannak még Istennek gyermekei a különböző egyházakban, akik megértették az evangélium lényegét, és Isten jellemének a legfőbb vonását cselekedeteik révén az Isten Lelke írja be a szíveikbe.

Jézus szerint „boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt 5,7). El tudom képzelni, hogy a hegyi beszéd elhangzása során mennyi egyszerű izraelita asszony, szegény, tanulatlan és a társadalom peremére szorult ember hallgatta Jézusnak ezeket a szavait. Arra gondolhatott, hogy milyen jól van ez így, mert akkor én is megbocsátok a szomszédomnak.  Segítek a rászorulón, együtt érző leszek a megtévedt, bűnös ember iránt, és nem vetem meg őt, még a jövevényt sem (vö. Mt 25,35.38), a más nemzetből való sem, hanem felebarátja leszek, mert történelmi igazságszolgáltatást úgy sem tudok véghezvinni, de könyörületes lehetek, s ezen az üdvösségem múlik. Az éhezőnek megtöröm a kenyeremet (vö. Mt 25,35.37), amim van, abból adok, és nem érdekel, hogy mit mondanak az embereket. Ezt akarom, mert akkor én is irgalmasságot nyerek. Ehhez nem kell teológiából doktorátusi diploma. Csupán az Isten Lelkének az indítatásaival kell együttműködnöm nap, mint nap azért, hogy Jézus áldozatának a hitbeli elfogadása útján az Isten Országának a kapuja számomra is nyitva álljon.

Jézus azt mondja neked is: „Menj el, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.