Krisztus példázataiból

Melyik fiú teljesítette apja akaratát?

2011.09.20.  

Jézus egy rövid példabeszédet mondott „a két fiúról”, amelyet a főpapokhoz és a nép vallási vezetőihez intézett, amikor azok hozzá jöttek a jeruzsálemi templomban (vö. Mt 21,23 és 28).

A példázat így szólt: Egy embernek két fia volt. Odament az elsőhöz és mondta neki: Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben. Ő így felelt: „Nem megyek”, - később azonban meggondolta magát, és elment. Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: „Megyek, uram” – de nem ment el. „Ki teljesítette a kettő közül apja akaratát?” - kérdezte Jézus. „Az első”, - felelték. Jézus erre ezt mondta nekik: „Bizony mondom néktek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok (Keresztelő) János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki (Mt 21,28-32).” Eddig a példázat.

Nyilvánvalóan a példázatban az apa az Atyát jelenti, a két fiú különböző válasza pedig, a két ellentétes viszonyulási módot a jó Istenhez. A két fiúnál a közös pont az, hogy mindketten tudják az apjuk akaratát, de a kettőjük közül csak az egyik teljesíti azt. A szőlőültetvény Isten népét, Jézus korában a választott népet, Izraelt jelentette (vö. Iz 5,7), ahol a nép vallási vezetőinek dolgozniuk kellene az Isten akarata szerint az emberek üdvösségén. Mert az az Isten akarata, hogy „minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson” (1Tim 2,4). Jézus korában pedig a nép vallási vezetői nem az Isten akaratát teljesítették, mert nem „az igazság útján” tanították a népet, hanem a saját hagyományaikat emelték a Szentírás tekintélye fölé. Jézus szerint Keresztelő Jánosnak kellet eljönni, hogy az igazság útján, a Szentlélek erejével szólítson fel mindenkit a megtérésre. A nép nagy sokasága özönlött Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék a bűnbánat keresztségével, a főpapok és az írástudók azonban nem tértek meg, csupán a látszatot akarták fenntartani (vö. Mt 3,7-10), hogy a pozíciójukat és tekintélyüket megőrizzék a nép előtt. Jézus korában ők képviselték a példázatban a második fiú álláspontját, aki azt mondta az apjának, hogy kimegy dolgozni, de végül nem ment ki. Jézus nem véletlenül mondta el éppen a nép vallási vezetőinek ezt a példázatot, sőt még a szemükbe is monda a végén azt, hogy ténylegesen róluk van szó.

Ma azonban nem Jézus korában élünk, a Szentírásnak viszont örök érvényű minden nemzedékhez szóló isteni üzenete van (vö. Zsid 13,8 / Lk 21,33). Az igazság örök, szép és megfellebbezhetetlen, mert a világot teremtő és fenntartó Isten jellemének a tükre, ami nem változik és nem is változhat sohasem (vö. Jak 1,17). A legtökéletesebben maga Jézus mutatta be az igazságot, és a ránk, emberekre, és erre a teremetett világa vonatkozó isteni akaratot. Az a názáreti Jézus, aki azt mondotta magáról, hogy Ő maga az igazság (vö. Jn 14,6 / 18,37 / 17,17 / 15,26). A két fiúról szóló példázat valamennyi ember Istenhez való viszonyáról szól ma is.  Sokan vannak, akik Jézus nevében vagy a vallási formák látszata alatt azt állítják, hogy „kimennek az Úr szőlőjébe dolgozni”, és meg vannak győződve, hogy az Isten akaratát cselekszik, miközben ténylegesen mégsem azt teszik. Ez az ember lehetek én is, vagy bárki más, aki mondja ugyan, hogy „Uram, Uram” … , de nem cselekszi a mennyei Atya akaratát. Ebben az a legfájdalmasabb, hogy végül Krisztus nem fogja magáénak vallani ezeket az embereket az ítéletkor az Atya és az angyalok színe előtt (vö. Mt 7,21). Az első fiú először nemet mond az apja kívánságának, sőt határozottan szembe fordul vele. Ez ténylegesen engedetlenség és makacsság. Ez a modern atesita, a nem hívő, a liberális, a saját útját járó ember esete, akit valamilyen módon megszólított az Isten, de ő erre határozottan elfordult. Jézus szerint sok esetben jobb helyzetben lehet az ilyen ember, mint az, akit a második fiú jelképez, aki fenntartja a vallásos élet formáit, eljár a templomba (vagy az imaházba), még imádkozik is, de a mindennapi életében a Jézusba vetett hit mindent átformáló erejét megtagadja, önmagát és másokat is becsapva ezzel. Gyakran megtörténik, hogy a nem hívő ember talán az önmagukat hívőnek tartó emberek miatt olyan amilyen, mert azt mondja magában, „hogy ha a keresztény emberen csak ennyire látszik az, hogy Krisztushoz tartozik, akkor ennek a vallásnak is csak annyi ereje van, mint a többinek, és nekem az ilyen Isten és vallás nem kell”. Ez nem zárja ki azt, hogy ha más „szelek” kezdenek fújni, és vallásosnak lenni előnyös lesz, akkor ő is vallásos lesz, de csak annyira, mint a többi ember. Pál apostol azt írta, hogy az utolsó időben nagy tömegek fogják magukra ölteni a kegyesség látszatát, de annak erejét megtagadják (2Tim 3,1-5). Jézus ebben a példázatában az első fiú esetében nem erre gondolt, mert az első fiú később megfontolva apja akaratát mégiscsak megtért. A megtérés (görögül: metanoia) mindig a gondolkodásmód megváltoztatásával kezdődik (vö. Róm 12,2). Ez a fiú végül is engedett, engedelmeskedett (vö. Róm 16,26) a Szentlélek késztetésének, változtatott a gondolkodásmódján, mert eszébe jutottak atyja szavai, újra mérlegelte azokat, és kiment a szőlőbe dolgozni. A második esetben a fiú azzal áltatta magát, hogy kimegy a szőlőbe, de végül is nem ment ki. Istennek azt mondta, hogy „igen”, de az életmódjával az sugallta valójában, hogy „nem”.

Az a hívő ember, aki viszonozni akarja az Isten szeretetét, szembesül önmagával, hogy „én ez utóbbi vagyok”, „felébred”, és folyamatosan az élő Istenhez kiállt, hogy szabadítsa meg őt ebből az állapotból. Aki idáig eljutott már a hívő életében, és ebben az Istenbekapaszkodásban kitart, az nem veszhet el. Amint imáiban és az élet helyzeteiben az Urat szemléli, lassan, észrevétlenül elváltozik, és magára ölti Krisztus jellemvonásait (vö. 2Kor 3,18). Végül is enged a benne munkálkodó Isten Lelkének saját magával szemben, és lépésről lépésre más emberré válik. Ebben a folyamatban döntő jelentősége van annak, hogy ténylegesen „kimegy az Úr szőlőskertjébe”, az ő természetes életkörnyezetébe, ahol él, és elkezd szeretni, szolgálni minden embert, és elviseli azt, hogy emiatt „együgyűnek” tekintsék őt. Aki „nem veszi fel a munkát”, nem munkálkodik mások üdvösségén, az valójában még nem tartozik Krisztushoz. A „langyos”, közepes kereszténység a Szentírás szerint Isten előtt is utálatos, miközben az Isten azért még szereti a „langyos” keresztényeket, és küzd a Szentlelkével értük, hogy végre rádöbbenjenek a saját állapotukra, megtérjenek és éljenek (vö. Jel 3,18-21).

Pátmosz szigetén János apostol látomás állapotában szemlélte a neki megjelenő megdicsőült Krisztust, aki ezt mondta a laodiceaiakhoz intézett levélben: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem forró. Bár hideg volnál vagy forró, de mivel langyos vagy, sem hideg, sem forró, ki foglak vetni téged az én számból (Jel 3,16).” Ennél a kijelentésnél lényeges, hogy a „ki foglak vetni” a görög szövegben jövő időben áll, a Szentírásfordítások viszont jelen időben fordítják: „kivetlek az én számból”. A jövő időben álló megfogalmazás arra utal, hogy a jó Isten minden gyermekének időt ad a megtérésre, mint ahogyan a példázatban az első fiúnak is volt ideje és lehetősége, hogy újra és újra átgondolja apja szavait és teljesítse akaratát. A példázatban a nyilvános bűnösök, az utcanők és a mindenkit kiszipolyozó akkori vámosok hamarabb jutottak jobb belátásra, mint a magukat Isten képviselőinek tartó írástudók és farizeusok. Jézusnak az a kijelentése hozzájuk, hogy „a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában” nem azt jelenti, hogy ezek előbb jutnak be, és a főpapok (akik később Jézus halálra adták), azok majd később, hanem azt, hogy ez utóbbiak nem mehetnek be (vö. Jn 9,41 és Rom 6,23a). Nem mehetnek be, mert ők maguk nem akarnak bemenni. A kegyelmi idő pedig minden ember számára egyszer lejár (vö. Mt 25,10-12): vagy a halála pillanatában - amelyet senki sem tudhat előre, - vagy közvetlenül az előtt, mielőtt Krisztus Urunk másodszor is eljön az ég felhőin hatalommal és dicsőséggel (vö. ApCsel 1,11).  

Jézus példázata téged és engem is meg akar szólítani kedves olvasó. Vajon csak állítjuk magunkról, hogy Jézushoz tartozunk, vagy átadjuk neki minden nap a szívünket és akaratunkat, hogy a továbbiakban Ő munkálja bennünk mind az akarást, mind a véghezvitelt az Ő kegyelméből (vö. Fil 2,13).

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.