Más evangéliumi témák

Teremtés vagy evolúció?

2011.09.20.  

Charles R. Darwinnak a „Fajok eredetéről” című könyve 1859-ben jelent meg. Azóta a természettudományos világban begyűrűzött az ember eredetére nézve egy addig ismeretlen elképzelés és feltevés, amely szerint az ember évmilliók során az állatvilágból emelkedett ki. Egy ateista és egy marxista eszmék béklyóiban vergődő társadalomban élő ember inkább származtatta magát a majomtól, semhogy szembenézzen azzal a felelősséggel, hogy a teremtő Istentől függő lény. A gyakorlati kapitalizmus pedig nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, mert „itt és most akar élni, és lehetőleg minél jobb körülmények között”, és nem ér rá az Isten dolgaival törődni.

Ha az ember a majomtól származik, akkor nem kell számolnia azzal, hogy az Isten szól hozzá a Szentírás szavai által, kinyilatkoztatja önmagát, és hogy van az emberre nézve személyre szabott terve és akarata (vö. Ef 3,9-11; Kol 1,20.). Darwin fejlődéselméletét mind a mai napig nem sikerült igazolni a természettudósoknak és az antropológusoknak sem arra nézve, hogy a naprendszerünk a Földdel együtt évmilliók, milliárdok alatt alakult volna ki, sem arra nézve, hogy az ember majomtól származik. Az egyházak (beleértve a katolikus egyházat is) kezdetben ellenálltak az evolúció elméletének, ma már azonban alig van olyan felekezet, amelyik ne hódolt volna be ennek a Szentírással ellentétes eredetmagyarázatnak. A Kat. Egyház II. János Pál pápa nyilatkozatai óta elfogadta és beépítette tanrendszerébe ezt a fajta eredet feltevést mind a világra, mind az emberre nézve olyan módon, hogy „a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon”. Így született meg az evolúció keresztény értelmezése, amely szerint Isten teremtette a világot és benne az embert, de annak a hogyanjára, mikéntjére a tudomány adja meg a választ. Ez a magyarázat arra volt jó, hogy az evolúciót elfogadó tömegek ne szakadjanak ki az egyházból olyan címen, hogy „lám az egyház a tudomány kerékkötője, maradi és nem képes lépést tartani ezzel a világgal”. Az elmúlt évtizedek alatt azonban főként Amerikában, de máshol is megjelentek a bibliai teremtést védő hívő természettudósok is, ők a keracionisták (kreacio=teremtés). Ezek a tudósok (pl.: Walt Brown, Werner Gitt és még nagyon sokan) nem a Szentírásból, hanem természettudományos eszközök segítségével mutatták ki, hogy az evolúció elmélete sosem vált bizonyítottá. Ezeknek a bizonyítékoknak a feltárására ezúttal több okból sem vállalkozhatok, de még egy laikus, hozzá nem értő embernek is feltűnik az a tény, hogy sem az állatvilágban, sem az ember esetében nem találtak hatalmas számban olyan kövületeket, amelyek valamely faj átmenetét tudná igazolni a másik faj kialakulásához. Pedig ezeknek az átmeneti lényeknek minden állat esetében garmada számra létezniük kellene, hiszen állítólag évmilliókig éltek és szaporodtak, amíg egy-egy mai állatfaj megjelent. A Neandervölgyi ember és a Jávai ember és hasonlók megtalálása nem bizonyíték az előember létezése mellett, mert azok lehettek a bűn következtében elkorcsosult, és visszafejlődött embercsoportok is ahhoz képest, amilyennek az Isten Ádámot teremtette. Nem beszélve arról, hogy a rádió-karbon C14-es leleteket vizsgáló módszer évezredekre és évmilliókra visszamenőleg nem tud semmilyen biztos eligazítást adni.

A Szentírásban a Teremtés könyve írja le a naprendszerünk, a Föld és rajta minden élőlény teremtését. Az Isten szava szerint a Teremtő a növényeket és az állatokat az ő „nemük” (fajtájuk) szerint teremtette (vö. Ter 1,11-12. 21. 25), tehát nincsen az egyik fajtából átmenet a másikba. A Szentírásban az Úr azt mondja magáról, hogy Ő teremtő, és egyedül Ő az igaz Isten, mert Ő teremtette és tartja fenn a világmindenséget és benne az embert. A 33-dik Zsoltár ezt írja: „Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük” (6. v.). „Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt s előállott” (Zsolt 33,9). Dávid király a Szentlélek ihletésére ezt írta: „Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? … Úrrá tetted őt kezeid munkáján, mindent lábai alá vetettél; juhot és mindenféle barmot, és még a mezőnek vadjait is; az ég madarait és a tenger halait …” (Zsolt 8,4-9).  Izaiás prófétánál ezt mondja az Örökkévaló: „Én alkottam a Földet, és az embert rajta én teremtettem”. „Mert így szól az Úr, aki az eget teremtette, ő az Isten, aki a Földet formálta és megalkotta, ő, aki megalapozta, … azért formálta, hogy lakjanak rajta: Én vagyok az Úr, és nincs más (vö. Iz 45,12.18)”. „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten és nincsen több (Iz 45,22).” Már az Ószövetségben az Úr egyértelműen kijelenti, hogy ő a teremtő, az egyedüli igaz Isten, és nincsen rajta kívül szabadító. Ezt erősítik meg az újszövetségi iratok is. Az Isten szólott hozzánk Fia által, aki által a világokat is teremtette (Zsid 1,2). A Szentírás az Atyával együtt Krisztust is teremtőnek mondja, mert az Atya általa teremtett mindent, ezért az imádat neki is ugyan úgy jár (vö. Zsid 1,9), mint az Atyának, mert Krisztus az, „aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget” (Zsid 1,3). Az Isten igéje tanúsága szerint Krisztus nem teremtmény, hanem isteni személy az Atyával együtt (vö. Iz 9,6; Mik 5,2; Kol 1,15-17; Jn 1,1.18; Kol 1,9; Róm 9,5; Jel 3,14: „Isten teremtésének a fejedelme”; stb.). Ezért az Írás megkülönböztető módon nem azt írja Krisztusról, a Fiúról, hogy „teremtetett”, hanem hogy „született” (görögül= monogenész).

A Jelenések könyvében az ég közepén repülő angyal (követ) többek között ezt kiáltja: „ … imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a Földet, és a tengert és a vizek forrásait (Jel 14,7)”. Ez szószerinti idézet a tíz parancsolat negyedik parancsolatából (vö. Kiv 20,8-11). Krisztus jól tudta azt, hogy eljön az idő, amikor az emberek kétségbe vonják Isten teremtői hatalmát. Miért hangsúlyozom ezt? Azért mert ma kevesen vallják a keresztény tömegek részéről azt, hogy a bibliai hat napos teremtéstörténetet szó szerint kellene érteni. Egyes teológusok szerint mítosz, mások szerint a hat nap korszakokat jelentene. Ezzel szemben a Szentírás azt állítja, hogy az Isten szólt, és az meglett: „És mondta Isten, hogy legyen világosság, és világosság lett.” (Ter 1,3). Vagy azt, hogy: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt: férfinak és nőnek teremtette őket (Ter 1,27).” Valamint: „Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a földnek porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé (Ter 2,7).”

Milyen következményei vannak annak, amikor az ember elveti azt a szentírási igazságot, hogy az Isten hat nap alatt teremtette az eget és a Földet, a tengert és a vizek forrásait? Ezzel azt is elvetnénk, hogy az Isten igéje igazság, mert ha ezt elvetjük, akkor Jézus gyógyításait és halott-feltámasztásait is ugyanúgy el kellene vetnünk, hiszen minden egyes csoda révén Isten teremtői hatalma nyilatkozott meg Krisztus által (vö. ApCsel 2,22). Ha a Szentírás valamely részével valakinek fenntartása van, akkor Krisztus szavaival kapcsolatban is lehetne hasonlóképpen. Ha ez így lenne, mire alapozhatnánk a hitünket? Ha Krisztus élete és szavai, halála és feltámadása nem lenne kétségbevonhatatlan tény, milyen értelme lenne a keresztény hitéletünknek? Ha a Biblia egyik részét elfogadja valaki Istentől ihletettnek, akkor annak minden részét el kell fogadnia, mert ez logikus és ez a kézenfekvő. Jézus szavai szerint is „az Írás fel nem bontható.” (vö. Jn 10,35; 2Pt 1,19-21). Milyen következményei voltak a múltban annak, hogy elvetették a Szentírást és a hat napos teremtés történetet? Franciaországban az 1789-es forradalom után egy rövid időszakban, amikor a középkori egyházzal együtt a Szentírást is elvetették, felállították a tíz napos „dekátokat” a hetek helyett, amelyet sem az állat, sem az ember nem bírt elviselni, ezért rövid időn belül be kellett szüntetni. A volt Szovjetunióban is próbálkoztak már, hogy az évet ugyan így tíz napokra osztva, kilenc napig dolgozzanak az emberek, és a tízediken pihenjenek, de ott sem sikerült ezt maradandóvá tenni. Miért? Azért mert a teremtett világba és az emberbe van kódolva az, hogy hat nap munka után legyen mindenkinek egy teljes nap nyugalma. A Szentírás szerint maga az Isten akarta ezt így: mert hat nap alatt teremetett mindent és a hetedik napon, szombaton (vö. Kiv 20,10) megpihent, és az Úr megáldotta és megszentelte a hetedik napot, „mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után” (vö. Ter 2,3). A Szentírásban a vasárnap a hét első napjának számít és nem a hetediknek (vö. Lk 24,1; Mt 28,1).

Végül pedig érdemes megfontolni azt, hogy ha Isten nem lenne valóságos teremtő, ahogyan a Szentírás írja, akkor az elhunytak sem támadnának fel. Mert a feltámadás valójában semmiből való újjáteremtés, amely Krisztus isteni hatalma által bizonyosan végbe fog menni a feltámadás rendje szerint (1Kor 15,22-23; Jn 5,21-29). Ahogyan az emberek többsége nem hisz a feltámadásban, ugyan úgy kétségbe vonja azt is, hogy az Isten teremtő, elveti azt is, hogy az Isten a világot hat nap alatt teremtette, és azt is, hogy a Biblia és annak minden kijelentése úgy, ahogy van Jézus szavai szerint „Isten szájából származik” (Mt 4,4). Ebből is láthatjuk, hogy a Szentírás tanítása egységes egész. Ha elvetjük a hat napos teremtéstörténetet, azzal, hogy az nem valóságos napokat, hanem korszakokat jelöl, vagy netán mítoszt, akkor a hetedik napi nyugalmat sem kellene komolyan venni a Szentírás szerint. Az emberek nem is veszik komolyan, ezért egymást és önmagukat is kizsákmányolják, felőrölik, és nem lesznek már képesek arra, hogy emberként viszonyuljanak egymáshoz ebben a világban. Az Isten törvénye szent és örök, mert az Isten jellemét tükrözi vissza (vö. Jak 1,17). Aki ezzel a renddel szembeszáll, az nemcsak az Isten, de önmaga legjobb java ellen is vét, és a törvényszegés állapotában a végső halál felé tart.

Ha az ember elveti a teremtő Istent szükségszerűen más „isteneket” fog keresni magának, hogy azoknak hódoljon. Az Isten szava hív és figyelmeztet minden embert arra, hogy egyedül azt imádjuk „aki teremtette az eget, a földet, a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14,7; Kiv 20,11). A tíz parancsolat első parancsolata is erre szólít fel, hogy „Ne legyen néked egyetlen idegen istened sem az én színem előtt (Kiv 3,20).” Gyergyószentmiklóson a gyerekkorom óta ismerek egy férfit (egyet a sok hasonló eset közül), akinek a teremtő Istenbe vetett hitét a nyolcadik osztályban tanult evolúciós elmélet tette tönkre, és elmondása szerint több mint egy évtizedig nem találta a helyét és önmagát, mert arra gondolt, hogy ha az ember az állatvilágból emelkedett ki, akkor a Szentírás tanítása nem áll meg. Pedig 150 évvel Darwin után az evolúciós elmélet is csak egy gyenge, erőtlen „hit”, olyan elmélet, amelyet sohasem bizonyítottak be tényekkel és tudományos eszközökkel. Erre épül az egész történelemszemléletünk, és az iskolákban is ezt tanítják, pedig a Szentírás tanítása szerint nem fejlődésben van a világunk a kőkorszaktól az aranykorig, hanem lepusztulóban van (vö. Dn 2; Jak 1,15b) úgy az egyén, mint a társadalom, és a Földünk is, ahol élünk. Az ipari forradalom, a technika fejlődése senkit ne tévesszen meg az ember felől, mert az nem tette jobbá az ember szívét, nemesebbé jellemét, és szeretőbb lénnyé a személyiségét. Mindezt csak az Isten Lelke viheti végbe egy-egy ember életében az Isten igéjének a befogadása által, amely azt mondja, hogy az élő Isten teremtett mindent (vö. Iz 45,12.18; Zsolt 104,5; Zsolt 33,9; Zsolt 8,4; Ter 1,1-2. 3; Róm 1,20; ApCsel 17,24), és ezért egyedül Őt illeti meg az imádat és a hódolat, senki mást.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.